Dallamok közt elveszve

Huszonnegyedik fejezet

Hatalmas szerencsénk van, mert Vendel pont abban a pillanatban száll be a kocsiba, amikor befordulunk a sarkon.

- Vendel! – kiáltja Olivér, de a bátyja éppen előveszi a telefonját és a füléhez emeli. – Francba – motyogja. Elengedi a kezem – amit egész idő alatt eddig szorongatott – és rágyorsít, miközben ordibál.

Az utcán lévő emberek felénk kapják a fejüket, lesütöm a szemem és nevetve futok Olivér után.

Olivér már a kezével hadonászik, de Vendel észre sem veszi, beül a kormány mögé és elhajt.

- Ahj – sóhajtok fel. Nem jutok ma már haza.

Sétálva megyek Olivér mellé. Kezeit a térdére téve előre görnyed, mellkasa hihetetlen gyorsasággal mozog.

- Ekkora idiótát – mondja elhaló hangon.

- Te mindent megpróbáltál – mosolygok halványan. – A lelkedet is kifutottad.

- Ja... - lassan felegyenesedik és lerogy egy épület lépcsőjére.

- Jól vagy? – állok elé és az arcát nézem. Vörös, ajka elnyílt, homlokán izzadtság cseppek gyöngyöznek.

- Aha – bólint. – Csak nem ehhez vagyok szokva – nevet halkan és beletúr izzadtságtól göndörödő hajába.

Leülök mellé és kinyújtom fáradt lábaim.

- Kösz, hogy megpróbáltad.

- Ezt ne köszönd – pillant rám mérgesen. – Fogalmam sincs kivel beszélt, de úgy lefogom cseszni mikor találkozok vele... - szűri a fogai közt.

- Olivér – érintem meg a karját. – Semmi baj. Majd megoldom valahogy... - Halvány lila gőzöm sincs hogyan, de miattam ne veszekedjen a testvérével.

- De, baj. Megint észre se vett... - mered maga elé. Gúnyosan felhorkant. – Még hogy figyel rám...

- Honnan tudta volna, hogy ott leszel? – kérdezem.

- Valahogy nekem is vissza kellene jutnom a szállásra – néz a szemembe. – De persze meg feledkezett az öccséről.

Értetlenül összevonom a szemöldököm.

- Valakit csak intézett, aki vissza visz.

- Nem hiszem – rázza meg a fejét.

- Miért vagy benne ilyen biztos? Menj be és kérdezz meg valakit!

- Úgyse beszélt senkivel se – fonja össze a karjait.

- Ne legyél már ennyire makacs! – meglepetten tekint rám. – Menj!

- Pont te beszélsz? – nevet fel. – Te vagy a legmakacsabb lány, akivel eddig találkoztam!

- Nem is – sütöm le a szemem.

- Á, nem, dehogy – áll fel mosolyogva. – Bemegyek, ha velem jössz – nyújtja felém a kezét.

- Oké...

Ez. Nem. Az. Én. Napom.

És Olivéré sem.

Ugyanis egy árva lélek sincs már a koncert teremben, az ajtók zárva, bent sötétség honol.

Olivér dühösen a falba öklöz, gyorsan mellé ugrok és lefogom, mielőtt újra kárt tenne magában.

Zsebkendőt veszek elő a táskámból és a vérző kezére teszem. Felszisszen, mikor a sebére nyomom a zsebkendőt.