Dallamok közt elveszve

Tizenötödik fejezet

Zsófi

Este lefekvés előtt megnézem a telefonom.

Harminc üzenet vár és mindet Olivér küldte. A szemem elkerekedik, szívem ha akarom, ha nem gyorsabban kezd verni. Ujjam a neve fölött lebeg, tétovázok. Ha megnyitom az üzeneteket nem fogom kibírni, hogy ne válaszoljak. Már pedig én elakarom felejteni, ezért írnom sem szabad neki. Túl kell lépnem Olivéren, még mielőtt valami kárt okozna megtört szívemen. Ezért az el nem olvasott üzeneteket kitörlöm, sőt az egész beszélgetésünket. A rendszer megkérdezi, hogy biztosan törölni akarom?

Bárcsak annyira biztos lennék benne, hogy ne gondolkodnék rajta ennyit. Még visszavonhatom az egészet, még megmenthetem az üzeneteket. Még semmi sincs veszve. Beharapom az alsóajkamat és a kérdést bámulom.

„Biztosan törölni szeretné a beszélgetést?"

Miért nincs olyan opció, hogy talán? Miért nem lehet visszavonni a döntésem? Ki volt az az idióta, aki úgy tervezte meg az egészet, hogy az egész elveszik ha kitörlöm? Még a Lomtárból is visszalehet állítani a kitörölt dolgokat.

Egyáltalán miért akadok ki ezen annyira? Ez csak egy nyamvadt közösségi oldal. Nem kellene ennyire kiakadnom Olivér üzenetei miatt.

Mély levegőt veszek és az igenre kattintok. Az üzeneteim listájáról eltűnik Török Gábor neve, az üzeneteivel együtt.

Eldobom a telefonom, és a kezembe kapom az Olivér által aláírt lemezborítót. Még szívet is rajzolt nekem...

Végig simítok Olivér arcán az ujjammal, majd széttépem a képet. Apró cafatokra tépem, utána a kukába hajítom az egészet.

Ma este lezárok mindent. Kizárom a szívemből Mátét, és elfelejtem Olivért. Sose kellett volna ennyire megszeretnem Mátét. Sose kellett volna szóba állnom Török Olivérrel. Minden könnyebb lenne, ha ők nem lennének. Gyenge szívem nem lenne darabokban. Igaz, Olivér nem bántott. Még. Előre tudom, hogy nem lenne hosszú életű a kapcsolatunk, még annyit se élne meg mint Mátéval. Olivér híres a rövid kapcsolatairól, én pedig nem állok még készen arra, hogy újabb csapás érjen.

Nehéz mosolyogni a suliban, mikor elmegyek Bebi és Máté mellett, de nem fogom elfojtani a műmosolyomat még akkor sem. Megfogadtam, hogy nem foglalkozok velük többet, és így is fogok tenni. Csupán csak annyi örömöm van az egészben, hogy láthatom a zavart arcukat.

Minden szünetben a folyosón enyelegnek, ezerszázalékra veszem, hogy ez csakis Bebi ötlete lehet. Elgondolkozok rajta, hogy ennek a lánynak van-e egyáltalán szíve. Ha van akkor pedig nem tudom hol tartogathatja, mert a helyén biztos nincs. Ha meg mégis ott található, akkor jéggé fagyott vagy a születése óta kőből van.

Tudom, hogy megfenyegette a gólya Rebekát, mert Ádám csak őt szivatta. Látom, hogyan szór villámokat a szeme mikor meglátja Rebekát. Évelején megint kavart Ádámmal, csakis azért hogy megmutassa a gólyának, hogy az övé. Most Ádám lecserélte őt, és Mátét szemelte ki magának. Az pedig vakon ugrott a falatra, mint egy öleb. Bebi a kisujjánál fogva vezeti, azt tesz, amit ő diktál.

Nem tudom Máté mikor változott ennyit, de mikor velem volt egyetlen egy tanácsomat sem fogadta meg, nem hogy még ha parancsoltam neki valamit.

Hogy elkerüljem őket, csak akkor megyek ki a teremből, mikor a legszükségesebb. Még a büfébe sem megyek, inkább reggel megveszem a kajámat és azzal elélek egész nap.