Dallamok közt elveszve

Tizennyolcadik fejezet

Olivér

- Állj meg! – kiáltom hirtelen és előre dőlök.

Vendel a fékre tapos és ijedten rám néz.

- Mi az? – kérdi kikerekedett szemekkel, de én már a kilincsért nyúlok és kinyitom az ajtót. – Olivér, várj! Mégis, hova mész?

Kiveszem a hátsóülésről a kabátom és magamra kapom.

- Olivér!

Felsóhajtok és behajolok a kocsiba.

- Megláttam egy boltot, ahova beakarok menni. Nemsokára megyek én is a szállásra. Majd küldd el, hogy merre van – emelem fel a telefonom.

Vendel szemeit az égnek emeli és felnevet.

- Istenem, Olivér, ezt normálisan is mondhattad volna. Azt hittem valami baj van. Ugyan mit akarsz venni, ami ennyire sürgős?

Na most kell kitalálnom egy jó hazugságot.

- Ööö... a szülinapodra veszek valamit, szóval ne gyere utánam – egy hónap múlva lesz, szóval eléggé hihető.

- Tényleg? – csillan fel a szeme.

- Ja.

- Milyen figyelmes vagy. Ez nem rád vall.

Lazán megvonom a vállam.

- Történnek még csodák – mondom és becsapom az ajtót.

Vendel elhajt én pedig futva indulok el, arra amerre Zsófit és a barátait láttam.

Hiába állítottam meg olyan hirtelen Vendelt, elvesztettem őket. Próbáltam követni a négyest, de többször már nem láttam Zsófi gyönyörű vörös haját a járókelők közt. Az is lehet, hogy rosszul láttam...

De hát az nem lehet! Tisztán láttam az arcát, viszont amikor először megpillantottam nem hittem a szememnek.

Tényleg ő lenne? – gondoltam. Teljesen máshogyan nézett ki, mint amikor először találkoztam vele. Tetőtől talpig feketét viselt, egyedüli szín csak a vörös haja volt. Erősen ki is volt sminkelve, ami elnyomta természetes szépségét. Mikor megláttam a barátait, akkor bizonyosodtam meg róla, hogy ez tényleg ő.

Csalódottan sétálok valahol a városban, nem lehet igaz, hogy végre meglátom őt, erre elvesztem. Csak én lehetek ennyire szerencsétlen.

És még azt sem tudom, hol van a szállásunk...

Nagyot sóhajtok és befordulok egy sarkon. Ezután a csoda szó szerint belém fut. Hirtelen Zsófiát tartom a karjaim közt.

Kerek szemekkel és elnyílt szájjal nézem őt, de nem lát engem, mert lehunyta a szemeit. Lassan kinyitja és ő is elcsodálkozik. Ekkor széles mosolyra húzom az ajkaim.

El menekülhetsz tőlem, de el nem bújhatsz!

- Zsófia? – kérdezem, mintha nem ismertem volna fel.

- Olivér... - suttogja elhaló hangon. Nagyokat pislog, mint egy megszeppent őzike, aki kifutott az útra. Fognám még, de kihúzza a karjait a szorításomból.

- Olivér! – kiáltja meghökkenve. Ilyen nehezen fogja fel, hogy velem találkozott?

- Zsófi – nevetek. Úgy látszik Mondjuk-a-másik-nevét játékot akar játszani. Nem bánom, órákig tudnám mondogatni a nevét, ha ő is az enyémet.