Dallamok közt elveszve

Huszonötödik fejezet

Csendben ülünk egymás mellett, körülöttünk a váza darabjai hevernek, apró, szabálytalan szilánkokban.

Kezembe veszem az egyik üvegdarabot és a lámpafény elé emelem. Pár perce még egyben volt, viszont egy szempillantás alatt összetört és nem lehet többé olyan, mint régen. Ez a váza akár engem is ábrázolhatna, de Olivért is. Mindketten egy darabjaira tört váza vagyunk.

- Mikor... történt? – kérdezem halkan.

Lehunyja a szemét és mély levegőt vesz.

- Két éve – motyogja.

Ráncba szalad a szemöldököm. Mikor Vendellel veszekedett akkor is ezt mondta...

„Persze, mint ahogy két éve is"

Kell pár perc míg összeáll a kép, de mikor egyben látom az egészet, a szívem összeszorul.

- Olivér... - lehelem döbbenten.

Harsányan felnevet, amitől kiráz a hideg. – Ugye milyen remek bátyám van? – megrázza a fejét, arcát eltorzítja a düh. – Mindenki azt mondja, hogy milyen jó nekem, együtt zenélhetek a testvéremmel, mindig vele lehetek, de arra senki se gondol, hogy milyen Vendel igazából. Hogy milyen a családom valójában... - a végét szinte suttogja.

- Vendel tényleg... - próbálom megemészteni a dolgot. Vendel tényleg azt tette, amire gondolok...?

- Igen – mondja fagyosan Olivér. – A bátyám elcsábította életem első szerelmét.

A lélegzetem is eláll, mikor Olivér kimondja a gondolataimat. Borzasztóan fájt, mikor Máté megcsalt a plázacicával, de az mekkora fájdalmat okozhat, amikor a saját testvéreddel...

Elengedem Olivér kezét és hosszan megölelem. Fejét a vállamba fúrja és szorosan viszonozza az ölelést.

- Olivér, te sírsz? – kérdezem, mikor elengedem.

- Nem! – törli meg könnyes szemét. – Csak valami belement a szemembe... Biztos a por.

- Persze – nevetek halkan. – Nem szégyen ha sírsz – fogom meg újra a kezét. – El sem tudom képzelni hogy érezhetted magad akkor.

- Ó, ha tudnád az egész történetet... - nevet.

- Akkor mondd el!

Elgondolkodva rám néz és pár percnyi hallgatás után bólint.

- Szóval... - maga elé meredve felsóhajt. – Történetünk (mint ahogy tudod) két éve játszódik, egy esős, őszi estén. Egy zártkörű koncertet adtunk egy bárban és az előadásunk után odajött hozzám, egy magas, hosszú, göndör, ébenfekete hajú lány – halványan elmosolyodik, ahogy visszagondol rá. – Beszélgetni kezdtünk, megadtam neki a számomat és fenntartottuk a kapcsolatot. Elhívtam randira, aztán már együtt is jártunk. – Felém fordítja a fejét, szemében ott van a múlt boldogsága és bánata. – Az volt eddigi életem legszebb hat hónapja. Szerelmes voltam, életemben először. – mosolya lehervad. – Ezért is voltam olyan vak, hogy észre se vettem hogy a szemem előtt veszik el tőlem. Még hozzá a saját testvérem – szűri a fogai közt.

- Annyira sajnálom, Olivér – mondom, és tényleg így is gondolom.

- Nyugi, még nincs vége a történetnek.

- Van még rosszabb?

- Ez még csak az előszó volt, a bevezetés. Szóval... Első fejezet: A mi kis szerelmes, rózsaszínködben élő Olivérünk önfeledt boldogságban élt Amandával, a lány mindent megígért neki, hogy örökké szeretni fogja, sose hagyja el, és még több hasonló hazugságot. A fiú el is hitte és nem kételkedett benne.