Dallamok közt elveszve

Huszonkettedik fejezet

Olivér

- Ezt meg mi a francért kaptam?! – egy másodperc alatt elszáll a jókedvem.

Egyáltalán nem értem Zsófiát. Direkt megálltam egy percre, adtam neki gondolkodási időt, mire magához húzott, a szívem őrült sebességgel dobogott, majd egy újabb perc múlva tenyere már az arcomon csattant.

Jobb kezét masszírozza, amivel megpofozott.

- Azért mert letámadtál.

- Letámadtalak?! – Miről beszél?! – Elég lassan közeledtem, szerintem kiszámítható voltam!

- Akkor sem csókolhatsz meg csak úgy! – néz mérgesen a szemembe.

Kinyitom a szám, de aztán be is csukom. Nem tudom hogyan vágjak vissza. Elég ostoba ötlet volt tőlem, főleg úgy hogy még csak kétszer találkoztunk, de így legalább szóra bírtam!

- Egy szóval se ellenkeztél – vonom meg a vállam.

Erősen megszorítja a kezét.

- Mert nem akartam veled beszélni – szűri a fogai közt.

- Akkor miért jöttél el?

Most ő tétovázik. Lesüti a szemét és az orra alatt motyog.

- Nem tudom.

- Én viszont igen – egy lépéssel közelebb lépek. A kezéért nyúlok, de elhúzódik. – Te is érzel valamit, hiába próbálod elrejteni.

Felszegi az állát és keresztbe fonja a karjait.

- Nincs semmi közöd hozzá.

Felnevetek.

- Miért van az ha beszélünk, legalább egyszer elhagyja ez a mondat a szád?

- Mert igaz. Nincs semmi közöd hozzám.

- Pedig szeretném.

Szeme egy kicsivel nagyobbra nyílik, meglepődött, amit nem értek. Nem vette még észre, hogy jobban megszeretném ismerni?

Megrázza a fejét és bátortalan léptekkel elindul az ajtó felé.

- Nekem... nekem most mennem kell.

- Várj – nyúlok a keze után. Összefűzőm az ujjainkat és megszorítom a kezét. – Kérlek, csak egy esélyt adj nekem! Csak egy estét!

Beharapja az alsó ajkát, nehezen állom meg, hogy ne húzzam magamhoz egy újabb csókra.

- Kérlek – suttogom.

Érdekes helyzet ez. Egy lánynak könyörgök, aki menekülni próbál tőlem. Mint ahogy már régebben mondtam, Zsófi különleges lány. Még nem találkoztam hozzá hasonlóval. Egy kicsit fura is az egész nekem.

- Nem foglak még egyszer megcsókolni, ha nem akarod.

Felsóhajt és a szemembe néz.

- Rendben – elmosolyodok, mire figyelmeztetően felemeli a mutató ujját. – De ha csak egyszer is egy méterrel közelebb jösz hozzám, haza megyek.

- Oké – nevetek. – Jó leszek, ígérem – teszem a szívemre a kezem.

- Máris megszegted – néz le összekulcsolt kezeinkre.

Nem valami boldogan, de kihúzom kezem a szorításából.

- És most mi lesz? – teszi keresztbe a karjait. – Egész idő alatt itt akarsz lenni? – néz szét a szobában.