Dallamok közt elveszve

Nyolcadik fejezet

Az egész hétvégém abból állt, hogy az ágyamban feküdtem és a telefonomat bámultam. Percenként néztem meg az üzeneteimet Facebookon, Freemailen és a telefonomon. Csend volt mindenhol Máté felől. Egy rövid SMS-t sem küldött, semmit sem. Pedig két nap alatt biztosan kijózanodhatott...

Vagy nem emlékszik arra, amit mondott? Kieshetett neki az egész este? Ha nem emlékezne rá, akkor is írt volna, sőt fel is hívna. Nem rá vall ez a hallgatás.

Mint ahogy az sem, hogy így felültet – gondoltam keserűen.

Többször is gondolkoztam rajta, hogy írjak neki, hogy felhívjam, de a becsületem még meg volt. Nem én leszek az, aki megteszi az első lépést. Elég volt azt, pár éve.

Igen, mert én jelöltem be Facebookon és én írtam rá előszőr. Az első randi ötletét is én vetettem fel. Szerencséjére, az első csókot ő kezdeményezte. Így visszagondolva, rengetegszer én akartam vele találkozni, látni őt. Legtöbbször én indítottam a beszélgetést neten, néha még élőben is. Ha nem írok rá párszor, akkor hiányolt volna egyáltalán vagy talált volna más játszótársat?

Fejemre húztam a takarót, amikor rájöttem, hogy miattam voltunk még együtt. Én kapaszkodtam belé, én mondogattam hogy „szeretlek". Már nem is tudom mikor mondta nekem legutoljára. Talán egy hónapja...?

Mikor romlott el ennyire a kapcsolatunk? Miért nem vettem észre? Miért nem vettem észre hamarabb?

Csak most nyílt ki a szemem, akkor amikor már túl késő. Talált mást, már csak idő kérdése, hogy úgy kezdi a beszélgetést; „Beszélnünk kell." Az ilyen társalgások sose végződnek jól. Könnyes szemeket és összetört szíveket hagynak maguk után. Nem akartam ezt, de végül csak utolért.

Azért nem vettem észre eddig a dolgokat körülöttem, mert mindig azt mondogattam magamnak, hogy nem tenné ezt meg velem. Csak egy boldog képben éltem már jó ideje, a valóságot, az igazságot kizárva. Láttam a külvilágot, de nem fogtam fel. Láttam Máté kacsintásait, amiket Bebi felé lövelt, a mosolyokat, öleléseket, de azt gondoltam hogy csak „barátok". Én kis naiv, el is hittem mindent. Mindent láttam, mégis vak voltam.

Féltem a pillanattól, és most eljött. Az iskola udvarán ülünk egy padnál, én ülök, ő pedig előttem járkál fel-alá. Néha beletúr a hajába, néha a kezeit tördeli. A szavakat keresi, mikor ott volt neki az egész rohadt hétvége.

Többször megáll és felém fordul, szóra nyitja a száját, de aztán meggondolja magát és tovább járkál. És én minden alkalommal reménykedek.

De amikor már negyedszerre csinálja ezt, minden reményem meghal. Csak húzza az időt.

Most én fojtom belé a szavakat, már ha akart volna végre mondani is valamit.

- Elég lesz, Máté – felállok és keresztbe fonom a karjaimat. – Elég.

- Zsófi, hallgass meg... - nem néz a szemembe, a földet figyeli.

- Mit hallgassak? Azt, hogy hogyan próbálsz megszólalni? Már tíz perce ülök itt és arra várok, hogy mondj valamit. Igaz nem kell. Tudom mit akarsz mondani.

- Igen? – Kapja fel a fejét.

Gúnyosan felnevetek.

- Szerintem elég egy értelmű voltál pár napja – folytatom. – Elég lesz a színjátékból. Kedves volt tőled, hogy eddig játszottál, de mindketten jobban jártunk volna, ha hamarabb jön el ez a beszélgetés. Megkíméltél volna egy kicsit, de nem baj – sóhajtok. – Nem akartál összetörni, viszont így nagyobb a fájdalom. Nem kellett volna megjátszanod azt, hogy még szeretsz. – Újra felnevetek. – Szerettél valaha egyáltalán igazán? Vagy csak hagytad, hadd lógjon veled az a rámenős csaj.