Dallamok közt elveszve

Negyedik fejezet

Elszámítottam magam, sokkal hamarabb megérkeztem, mint ahogy azt gondoltam.
Még nincsenek kint sokan, alig látok pár ismerős arcot. Köszönök Andrisnak, aki csoporttársam a zenekarban és Noéminak meg a barátnő bandájának egy kicsivel arrébb, az árusok mellett.
Rajtuk kívül még egy valakivel találkozom.
Ádám a színpaddal szemben lévő pultnál áll, amin rengeteg vezeték, gomb és egyéb elektronikai cucc hever.
- Mizujs, nagy fiú? - Lépek mellé. Kilencedikes koromban még nem mertem volna így oda menni hozzá és beszélgetést kezdeményezni. Azóta változtak a dolgok - és az érzelmeim - és barátok lettünk.
Felpillant a kábel rengetegből, tekintete ismételten komor.
Mostanában egyre többször látom ilyennek. Morcos, mindenre és mindenkire haragszik, sose mosolyog. Nem tudom mi történhetett, de már a gólyabál óta ilyen.
Talán a gólyalány miatt?
- Semmi - von vállatt, és újra a vezetékekre figyel.
- Mit csinálsz? - Hajolok oda én is.
Megint felnéz, most dühösebben.
- Dolgoznék.
- Ja! Az jó. Egész hétvégén fogsz? Valamikor csak bulizol is – kacsintok és elmosolyodok.
Ahelyett hogy vissza mosolyogna, megforgatja a szemeit és folytatja a színes vezetékek birizgálását.
Várok, de nem válaszol. Oké, ez a téma nem jött be, legyen akkor valami más.
- És - nyújtom el a szót -, sikerült már meghódítanod a gólyát? - Biccentek Rebeka felé, aki nemrég érkezett meg.
Felkapja a fejét, és rögtön kiszúrja Rebekát a gyülekező tömegben. Arca elgyengül és egy nagyon halvány mosoly jelenik meg rajta.
A lány újra valakit keres, komolyan mondom ahányszor látom mindig ezt csinálja.

Egy idő után feladja a keresést és megáll a színpad előtt.
- Tényleg, kik fognak ma fellépni? - fordulok Ádám felé, de már csak a hűlt helye van ott. Zavartan pillantok körbe, végül meglátom, éppen Rebeka felé siet.
Remélem most nem rontja el.
Hagyom a gerlepárt és elindulok valamerre.
Rápillantok az órámra, még öt perc van hátra a megbeszélt időpontig. Sajnos nem reménykedek benne, hogy valamelyikük hamarabb fog megérkezni, a csapatban én vagyok az egyetlen, aki inkább szeret hamarabb odaérni mint elkésni valahonnan.
Szóval teszek egy kört a fesztiválon. Idén egy kicsivel több árus jött el, és a dekoráció is sokkal szebb, mint tavaly volt. A fesztivál egyik részén a fák közt kötelek vannak kifeszítve, azokra pedig a szivárvány színeiben pompázó esernyőket akasztottak. Máshol a fák törzseire színes szalagokat tekertek. És végül pedig az egyik italos mellett, hatalmas betűkkel ki van írva a város neve.
Komolyan mondom most nagyon kitettek magukért. Kezd egy igazi fesztiválra hasonlítani ez az egész. Egy igazi fesztivál kicsinyített mására.
Már csak azt nem tudom, hogy miért van ez a hirtelen fesztivál utánzás. Mert azt kötve hiszem, hogy a szervezők lecsaptak az asztalra és kijelentették hogy idén úgy fog kinézni a hely, mint egy fővárosi fesztivál. Biztos van valami oka...
Rengetegen fotózkodnak a betűkkel, van aki beleül egybe, mások pedig melléjük állnak és úgy pózolnak. Én is oda megyek, miért is ne.
Az első betűhöz lépek, megkocogtatom a fehér valamit. Igen, jól gondoltam. Hungarocell. Akkor csak az Őszfeszt idejéig marad. Már ha még itt lesz vasárnapig. A tinédzserek nagyon kreatívak szoktak lenni az ilyen dolgokkal.
Végig simítok a rücskös felületén, de pár másodperc múlva valaki visszakopog a másik oldaláról. Felegyenesedek és átnézek. Ugyanabban a minutumban a másik oldalon álló valaki is átnéz.
Jól fésült barna haj és mogyoróbarna szem néz vissza rám. Olyan érzés fut végig rajtam, aminek egyáltalán nem kellene.
Felnevet és átjön az én oldalamra a nagyképű, zenész srác.
- Hát újra találkozunk - mondja mosolyogva.
Felveszi a napszemüvegét és a zsebéből előhúz egy baseball sapkát, amit a fejére tesz. Így szinte teljesen nem látom az arcát.
- Igen... - motyogom halkan az orrom alatt.
- Mi az, csak nem örülsz nekem? - Kérdezi tetetett meghökkenéssel.
- Még mindig nem tudom ki vagy - nevetek. - Pedig nagyon ismerős vagy... – hunyorgok rá, mintha ez segítene. - Igazán elmondhatnád!
Ő is nevet.
- Dehogy fogom elárulni magam! Örülök hogy van itt valaki, aki nem ismer!
- Ahj, akkor adj valami támpontot! Valami segítséget!
Még a napszemüvegén keresztül is látom a szeme mosolygását.
- Nem! Majd meglátsz a színpadon és akkor majd vagy felismersz vagy nem - vonja meg a vállát.
Egyre jobban idegesít, hogy nem jut eszembe a neve, pedig tudom hogy láttam már valahol. Nem mostanában, hanem régebben.
- Tetszik neked ez az egész, ugye? – Fonom össze a karjaimat, mérgesen fel nézek rá. - Most akárkit eljátszhatsz előttem, mert nem ismerlek.
Féloldalasan elmosolyodik és szóra nyitja a száját, de a telefonja csipogása beléfojtja a szót. Megnézi és lassan hátrálni kezd.
- Egyszerű játék az egész - kacsint és elrohan a színpad felé.
Egyszerű játék...
Nem, az nem lehet. Magamban felnevetek. Kizárt dolog.
Nem lehet hogy a Crazy Band egyik tagjával beszéltem. Hülyeség.