Dallamok közt elveszve

Huszonkilencedik fejezet

- Tessék?! – kérdezem értetlenül. – Most csak viccelsz velem – nevetek fel harsányan. Nem úgy néz ki, mint aki viccel. Sőt, még sose láttam Olivért ilyen komolynak. Mintha megijedt volna valamitől. De ugyan mitől? A szüleitől? Az nem lehet...

Közelebb lép hozzám és megfogja a karomat.

- Zsófia. Komolyan mondom. – mélyen a szemembe néz. - El kell tűnnöd, ha jót akarsz magadnak!

- Olivér – lehelem. Kezemet az arcára teszem és végig simítok a borostáján. – Tudom, hogy nem így tervezted, de egyszer úgyis megkell ismerkednem velük.

- Lehet, hogy ők megakarnak ismerni, de nem úgy ahogy te gondolod. Jobb, ha nem ismered őket. Akkor mindenkinek jobb.

- Miért? Nincs semmi rejtegetni valóm. Szívesen elmondok nekik mindent.

- De ők annál is többet akarnak. A titkaidat.

Mély férfi hang hallatszódik kintről, Olivér keze szorosabban fogja a karomat és már kezdek én is megijedni. Miért pánikolt be ennyire?

- El kell menned – mondja újra.

- De hova? – adom be a derekam. Inkább találkozok úgy és akkor a szüleivel, amikor ő akarja.

- A folyosó végén van egy ajtó. Menj azon ki, veled szemben majd lesz egy erdő. Kövesd a kitaposott utat. Egy ketté ágazott fához fog vezetni – kulcsok, majd a zár kattanását halljuk, Olivér pedig ellök magától. - Ott várj rám. Most, fuss!

Nem kérdezek semmit, csak teszem amit mondott. Kirohanok a házból, még az ajtót is elfelejtem becsukni magam mögött és a fák között eltűnök.

Olivér

Mély levegőt veszek, próbálok lenyugodni. A tervemnek annyi. Gyorsan ki kell találnom valamit, mert ha nem, akkor be fog következni az, amitől próbálok elmenekülni.

A szüleim hatalmától.

Távol kell Zsófiát tartanom tőlük, de így már nem valami könnyű, hogy ország-világ tudja, a barátnőm. Ezért is kerültem a témát és húztam az időt Zsófi kilétével kapcsolatban. Épphogy csak egy perce volt még fent a poszt, miszerint egy bizonyos Zsófiával járok, a telefonom rögtön megcsörrent.

- Ki ez a lány? – kérdezte egy hideg hang. Még a köszönés is nagy kérés lett volna tőle.

- Szia, anya – szóltam bele kedvtelenül.

- Szóval, ki ő?

- Zsófia.

- Bővebben? – úgy éreztem magam mint valami vallatáson, még akkor is ha csak telefonon beszéltünk. Magam előtt láttam fagyos arcát, szorosan hátra fogott szőkére festett haját és vörösre rúzsozott ajkait, amit most összepréselt, így rejtve el idegességét.

- Nincs bővebben – próbáltam minél kevesebb információt kiadni.

- Olivér! Tudod jól, hogy nekünk mindent elmondhatsz! – kedves, biztonságot sugárzó mondatnak szánta, mint ahogy azt a pszichológus tanácsolta, de ez inkább parancsnak hangzott. Hiányzott belőle az, amit már rég elvesztett velem szemben, a bizalom, a szeretet. Tudom jól, hogy két éve már csak egy probléma vagyok a számára, amit minél gyorsabban és hatékonyabban megkell szűntetni és visszahozni a régi Olivért, egy jobbat, olyat amilyent mindig is szerettek volna.