Olivér
Mély levegőt veszek és felállok. Kezeimet idegesen tördelem, miközben Zsófia aggódva rám pillant.
- Olivér... - mondja halkan és közelebb lép. – Nekem elmondhatod.
- Biztos tudni akarod? – sütöm le a szemem.
- Igen – feleli suttogva.
- Jól van, de én előre szóltam. Meg fogom érteni, ha többet nem akarsz velem beszélni.
Értetlenül összevonja a szemöldökét, de mielőtt bármit is mondhatna elkezdem őrült történetem.
- Szóval – szólalok meg erőtlenül. Az emlékek fájdalmasan kavarognak bennem. – Két évvel ezelőtt hatalmas őrültséget csináltam, amit azóta már nagyon megbántam és legszívesebben meg nem történté tenném. De kezdjük inkább az elején... A szüleim sikeres üzletemberek voltak és annyira fenn akarták tartani a tökéletesség látszatát, hogy ezért mindent képesek voltak megtenni. Amint az öcsém megtanult járni a szüleinket alig láttuk. Fogadott dadusok neveltek fel minket, de ők se bírtak egyszerre három fiúval, ezért évente jött egy új pótmama. Ahány ember annyi féle. Egyik kedves volt, a másik ütött minket. Anyát és apát alig láttuk, csak ünnepekkor jöttek haza, de akkor is dolgoztak. Mindent megvettek nekünk, amit csak szerettünk volna és azt hitték így megvásárolhatják nekünk a boldogságot. De egyikük sem gondolt arra, hogy egy új telefon helyett jobban esne egy együtt eltöltött délután. Vendelt simán lekenyerezték, Márk pedig túl fiatal volt még ahhoz hogy ezt észre vegye. Az ember azt hinné, hogy a legidősebb fivér veszi ezt észre és ő fog lázadni. De Vendel annyira el volt foglalva magával, mint a szüleink. – Kis szünetet tartok, behunyom a szemem. Most jön a rázósabb rész. – Én voltam/vagyok a család fekete báránya. Nem beszéltem a szüleimmel, mikor haza jöttek kijöttem ide a gitárommal és órákon át csak pengettem a húrokat. – Emlékszem, ahogy a szél belekapott a nagyra nőtt hajamba és a szemembe fújta. Dühösen kisöpörtem a barna tincseket és tovább játszottam a szomorú dallamot. – Aztán egy nap a szüleim kitalálták, hogyan vehetnek meg engem is. Egy zenekarral. A féltve őrzött álmommal akartak megnyerni maguknak. Mint ahogy láthatod sikerült – keserűen felnevetek. – Életem legszebb fél éve volt. A banda gyorsan összeállt, jól ment a közös munka, hamar megírtuk a saját dalainkat. A szüleim elintézték, hogy rádiókban szóljanak a dalaink, később pedig maguktól jöttek a felkérések. Mi voltunk a leghíresebb feltörő zenekar. És ezt mások is látták.
Zsófira pillantok, aki csak csendben áll és hallgatja a történetemet. Bátorítóan elmosolyodik, ami erőt ad.
- Aztán jött Amanda – kezem ökölbe szorul. – Annyira elvakított a szerelem, hogy megmutattam neki pár készülő dalunkat, amit később más bandáktól hallhattunk. Mivel négy, öt dalunk elment így egy ideig nem volt új ötletünk, nem volt új dalunk ezért elkezdtünk lefelé haladni. Amandával szakítanom kellett, Vendel és a többi bandatag engem okolt és még a jegyeim is romlottak a suliban, majdnem megbuktam öt tárgyból is.
Magam elé bámulok, az emlékek úgy hasítanak belém, mint egy fába a villám.
- Nem volt senki se, akivel őszintén beszélhettem volna. Emberek vettek körül, de egyedül voltam. És ezt nem bírtam tovább – mély levegőt veszek, a hideg kaparja a torkomat. – Bezárkóztam a szobámba egy... - elcsuklik a hangom. – Egy borotvával és... és... - leveszem a vastag bőrszalagot, ami mindig eltakarja a hegeket a kíváncsi szemek elől.
Zsófi a csipkés forradásokra mered sápadt csuklómon, szemébe könnyek gyűlnek.
- Olivér... - suttogja.

YOU ARE READING
Dallamok közt elveszve
Teen FictionElőző történetem, a Rebeka új élete második spin-off része. Zsófi merész, vagány csaj, aki képes hevesen szeretni és borzasztóan gyűlölni. Már egy éve szívébe zárta Mátét, de a lakatok kezdenek berozsdásodni. Bebi egyre többször lebzsel körülötte...