Dallamok közt elveszve

Tizennegyedik fejezet

Zsófi

Meghallom a telefonom idegesítő ébresztőjét, mire becsukott szemmel kikapcsolom. Csak még öt percet hadd aludjak.

- Zsófi ébresztő, elakarsz késni?! – hallom meg most anyámat. Fáradtan kinyitom az egyik szemem. Az ágyam mellett áll és engem néz.

- Hány óra van? – dörmögöm a párnába.

- Hét óra.

Amint megértem anya szavait, tágra nyílnak a szemeim és kipattanok az ágyból.

- Miért nem szóltál hamarabb? – kérdezem idegesen, miközben kikapok egy szürke pólót a szekrényemből.

- Nem hallottad az ébresztődet?

- Igen... de kinyomtam.

- Miért, ha tudod hogy ma iskola van?

- Még öt percet aludni akartam – előveszek egy fekete nadrágot is.

- Akkor legközelebb úgy állítsd be a telefonod, hogy öt percenként ébresszen.

- Nem lesz legközelebb – suttogom magamnak.

Anyára pillantok kezemben a ruháimmal.

- Ó, értem – mondja és kilép a szobából.

Felöltözök, majd a tükörbe nézek.

Ha nem tudnám, hogy én vagyok ott, azt hinném valaki más. Vörös hajam kócos, szemeim kialvatlanok, alattuk fekete karikák éktelenkednek. Kellett nekem sokáig fent maradnom.

Kellett nekem válaszolnom Olivér üzeneteire.

Majdnem az egész estét végig beszéltük, éjfélkor sikerült nagy nehezen elköszönöm tőle. Már egy órával azelőtt küldtem neki egy sziát, de tovább írt, amivel válaszra késztetett.

Tudtam, hogy nem kellene foglalkoznom vele, mégsem voltam képes rá.

Megfogadtam, hogy távol tartom magam a fiúktól, de így nem fog sikerülni. Elkell felednem teljesen Mátét, hogy tovább léphessek. De sajnos az ember nehezen lép túl az első szerelmén.

Minden nap eszembe jut, egy tárgyról, ételről, zenéről, mindenhez van egy hozzá fűzött emlékem. Ezért már az összes fényképet eltávolítottam a szobámból róla.

Bárcsak ilyen könnyen menne ez a gondolataimban is...

Felzúg a telefonom, ami az ágyam mellett hever a töltőn. Az aksija nem bírta a több órányi beszélgetést, már tízkor felkellett raknom tölteni.

Felrángatom magamra a nadrágot és a pólót, azután megnézem. Felnyögök, amikor meglátom kiírt.

- Szép jó reggelt :D – írta Olivér.

Említette, hogy amint felkel írni fog nekem, de nem hittem hogy komolyan is gondolta.

Az ujjaim már a választ írják, de észbe kapok és gyorsan kitörlöm. Jobb ha nem beszélek vele többet. Ha tartanám vele a kapcsolatot, csak hiú ábrándokat keltenék magamban, hogy talán lehet belőle valami. Viszont az ép eszem tudja jól, hogy semmi sem lehet köztem és Török Olivér között.

Zsebre teszem a telefonom és felkapom az iskolatáskám.

- Sziasztok! – kiáltom el magam a kijárati ajtóban. Nem várom meg anyáék válaszát, a biciklimhez szaladok és ezerrel tekerek a sulihoz.