Dallamok közt elveszve

Huszadik fejezet

Mosolyogva figyelem az ajtóból, ahogy szétválik a tömeg Olivér előtt. A közelében lévő lányok fel sikítanak és előkapják a telefonjaikat, hogy képet készítsenek róla. A színpadon már ott áll a banda többi tagja és a dalt játszák.

Nem tudom hogyan, de Olivér pont akkor ér a korláthoz, amikor egy dobszóló következik, így simán át tud mászni.

Széles vigyor ül az arcán, mikor a mikrofon mögé áll. Összenéz a bátyjával, Vendel kicsit mérgesnek tűnik, Olivér pedig odasúg neki valamit, gondolom egy bocsánatot. Vendel röviden válaszol és megforgatja a szemeit. Nem társaloghatnak tovább, mert mind kettejüknek énekelnie kell.

Az ajtófélfának dőlve nézem a testvérpárt. Jó lehet minden koncerten magad mellett tudnod a testvéredet. Erőt adhat.

Már évek óta győzködőm Evelint, hogy tanuljon meg valamilyen hangszeren játszani, de makacsul ellenkezik. Még a gitáromat is kölcsön adtam volna neki, ha azt akarta volna. Énekelni kértem még meg, de jó hanggal sajnos őt sem áldotta meg az ég.

Még egyszer sem játszottam nagyobb tömeg előtt, mindig a szüleim vagy a barátaim voltak a közönségem. Ha már egy kicsivel többen, öten vagy hatan hallgatták a játékom, lámpalázas lettem, az ujjaim lefagytak és nem akartak megmozdulni, hiába győzködtem őket.

Viszont ha valakivel együtt játszottam – például Ádámmal -, akkor minden tökéletesen ment, egy hangot sem rontottam el. Mikor van valaki mellettem, aki támaszt nyújt, akkor nem idegeskedek a saját dolgomon, a másikra koncentrálok és ahhoz próbálok igazodni.

Utálom ezt a tulajdonságom, mert amúgy én sem lennék olyan rossz, sőt ha egyes egyedül vagyok, közönség nélkül, akkor sem rontok semmit. Tudom, hogy nem kellene ennyire tartanom mások véleményétől, hogy rögtön elkönyvelnek rossz zenésznek, amit egy fél hangot elrontok, de valamiért ezt beszélem be magamnak. Félek attól, hogy nem fogok megfelelni, hogy nem leszek elég jó.

- Mehetünk, hölgyem?

Nagyokat pislogok és visszatérek a valóságba. Kell egy perc, hogy rájöjjek ki is ez az alak előttem.

- Ö... persze – mondom a katonának.

A férfi elindul, nekem pedig rohannom kell, hogy lépést tudjak tartani vele.

Egyáltalán ki ez a pasas? – gondolkodom. Nincs ráírva fekete pólójára, hogy „Security" vagy valami ilyesmi, de mégis valami fülhallgató féleség van a fülében. Nem mondanám biztonsági őrnek, ahhoz túl szigorú. Inkább testőrnek nevezném, de minek kellene Olivérnek egy testőr? Ő nem az elnök, hogy olyan nagy veszély fenyegetné.

Ödön, a katona-testőr megáll és kinyújtja a karját a barátaim felé.

- Köszönöm – biccentek neki. Nem tudom mi mást mondhatnék vagy tehetnék, talán tisztelegnem kellene előtte?

- Viszlát – köszönök el tőle kínosan és csatlakozom Bátorékhoz.

- Zsófi! – kiált fel Heni amint meglát. –Csak beengeded az a vén szatyor!

- Olivér visszajött érted? – kérdezi hozzám hajolva Bátor.

Bólintok. Úgy látszik semmit sem láttak a belépőmből.

Bátor nem vidul fel annyira mint a két lány.

- Hát jól van – mondja és a színpad felé fordul.