Dallamok közt elveszve

Tizenkettedik fejezet

Zsófi

- Ne, ne, ne – nyomkodom esze-vesztetten a telefonom képernyőjét. – Ne, nem ezt akartam!

Amikor végre csökken a kép kedvelésének száma, nagyot sóhajtok és a párnáimra dőlök.

Nem akartam kedvelni Olivér képét, csak újra megakartam nézni – már negyedszerre – és véletlenül rámentem arra a nyamvadt gombra.

Remélem nem látta. Hátha pont abban a két percben nem nézte meg a telefonját. Hátha...

Minek is aggódok ezen? Már biztosan elfelejtett. Csak egy vörös hajú lányként emlékezhet rám, aki visszautasította.

Még a nevem sem tudja.

Én viszont tudom a teljes nevét, a kedvenc színét, a kiskedvence nevét és még több haszontalan dolgot. Mert igen, megnéztem az összes videót, amit találtam róla. Mikor unatkoztam – a Mátéval való szakítás után egyre több szabadidőm lett – vagy csak úgy bolyongtam a neten, beírtam a Youtube-ba a nevét és megnéztem a kiadott videókat. Azóta a Youtube készségesen mindig felajánlja az újra nézésüket. Legszívesebben arra mennék, hogy „Nem érdekel", de akkor magamnak hazudnék. Nagyon is érdekel Török Olivér.

Csak hát ez már az elején halálra van ítélve.

Tudom, hogy semmi sem lehet belőle, ezért próbálok nem ábrándozni róla.

De hogyan, ha még az álmaimban is kísért!

Többször újra álmodtam az Őszfesztivált, és már ezer féle variációt. Az egyik az, hogy tovább beszélgetek vele, amikor először hozzám szólt vagy a betűknél, van olyan hogy tombolok a dalaikra, és élvezem minden pillantását, amit felém küld és olyan is, hogy közös képet készítek vele, elmegyek a találkára, számot cserélünk és fenn tartjuk a kapcsolatot egymással. Ezek az álmok fájnak a legjobban. Tudom, sose fog ez megtörténni. Sose lesz az, hogy csak úgy ráírok Olivérre és ő pár percen belül válaszolni fog és órákon át beszélgetni fogunk. Az ilyen lehetetlenség egy zenésznél.

Ő nem egy átlagos srác. Nem olyan mint mások, te vagy én.

Érzem, hogy ez nem az igazi Olivér. A képek, az interjúk, a koncertek, mind egy tökéletes életet mutat, de a szemében... ott bujkál valami, ami zavar. Ami nem oda való.

Nem tudom pontosan mi, de egyszer ráfogok jönni... Hogyan, azt magam sem tudom.

Felkelek az ágyamról és valami ehető után indulok. Egyedül vagyok itthon, ezért nem kérdezhetem meg anyát, hogy van-e itthon valami.

Feltúrom a hűtőt, a szekrényeket, mégsem találok semmit.

- Hova tűnt az összes kaja? – kérdezem magamtól mérgelődve.

Végül a hűtő legaljában találok egy pohár csoki pudingot.

- Ez megteszi – veszem ki a hűtőből. Kiveszek egy kanalat is a fiókból, majd a szobámba megyek.

Felnyitom a laptopomat és bejelentkezek Facebookra. Nincs egytelen egy értesítésem sem, viszont kaptam egy üzenetet.

Összeráncolom a szemöldököm, mikor meglátom a feladót. Valamilyen Török Gábor írt rám. A profil képén a naplementében ül egy gitárral, az arca nem vehető ki.

- Szia! – írta öt perce.

Megnézem az adatlapját, egyetlen közös ismerősünk sincs, egy évvel idősebb tőlem, szóval tizennyolc, és egy isten háta mögötti faluban lakik.