Dallamok közt elveszve

Kilencedik fejezet

Olivér

Dühösen, lehajtott fejjel tartok vissza a sátrunkhoz.

Mérges vagyok Zsófira, magamra és legfőképpen a hatalmas egómra. Megszoktam már, hogy minden lány a szavaimat lesi és ugranak mindenre amit mondok. Ezért is hittem azt, hogy Zsófi ott lesz. Igaz, sejthettem volna a viselkedéséből is, hogy ennek nagyon kevés az esélye. Már abból a kevés időből, amit együtt töltöttünk megtudom mondani, hogy nagyon makacs és önfejű.

Na és persze merész. Senki se merné beordítani a koncertünkön, hogy ne játszunk el egy utolsó számot. Senki se mond nekem nemet. A közönség fel is hördült egy kicsit Zsófi kijelentésén, én viszont csak vigyorogtam rajta. Tetszik a merészsége.

Aztán végül azt a dalt kérte, amire én is utaltam, mikor még mindig nem ismert fel. Biztosan hallott már rólunk, mert tudta a dal címét és a szövegét. Halkan felnevetek. Ilyen lányt se láttam még. Ismer minket, de mégsem esik le neki, hogy ki vagyok amikor szembe állok vele. Mások a nyakamba ugranának vagy sikítoznának, de Zsófia csak állt előttem és felnézett rám a szép kék szemeivel.

Aztán még egy képet sem akart velem. Hangosabban nevetek fel ezen. Milyen érdekes ez lány!

Felemelem a fejem, de hirtelen megtorpanok. Velem szemben, a tömegben a gorillák járkálnak, keresnek valakit. Engem.

Gyorsan hátat fordítok nekik és az ellenkező irányba kezdek el futni. Vissza akarok jutni a sátorba, de úgy hogy közben nem találkozom a melákokkal. Ha szépen csendben beslisszanok a sátorba, akkor simán mondhatom azt, hogy elmentem wc-re és utána nem találtam Benedeket, ezért jöttem vissza egyedül. De ha a bódék közelében találnak, ahová egyáltalán nem kellett volna jönnöm, akkor megint ordibálni fog velem a parancsnok.

Csak egy probléma van. Az, hogy fogalmam sincs hogyan juthatok vissza. Megállok egy másodpercre és szétnézek.

Mindenhol emberek vannak, ami jó, mert eltudok vegyülni köztük. Bal oldalon bódék sora húzódik, a jobbomon pedig a betűk. Az árusok kis házai mögé osonok és ott megyek vissza. Ugyanaz az út, de elrejtve maradok.

A bódék közti kis átjárókon ki-ki pillantok, Ödönéket keresem.

Helyettük egy vörös hajzuhatagot szúrok ki a színpad előtt álló tömegben. Zsófi a színpadon lévő bandát figyeli, kezeit idegesen tördeli.

Mit keres itt, ha azt mondta a barátainak, hogy haza megy? Vagy inkább kit?

Felcsillan bennem a remény, lehet hogy engem keres. De miért nem várt akkor a betűknél?

Nem nagyon érdekel, inkább átpasszírozom magamat a bódék közt és felé tartok. Már nyitom a számat, hogy oda kiáltsak neki, de eszembe jut, akkor mások figyelmét is felkelteném. Lassan lépkedek felé, arcomon mosoly ül.

Nem kellett volna lassan mennem. Nem kellett volna felnéznem. Nem is kellett volna kijönnöm a rejtekhelyemről.

Hatalmas hibát követtem el ezzel.

Ödön és társai mellém lépnek, Ödön megszorítja a karomat és közel hajol hozzám.

- Hányszor mondjam el, Török úr, hogy ne menjen sose egyedül! – sziszegi a fogai közt. Mérges, de nem szabad kimutatnia előttem. Próbálja visszafojtani, viszont ez nem nagyon megy neki.

- Én meg azt hányszor mondjam el, hogy szeretnék egy kis egyedüllétet!? – ordítom vissza neki.

- Tudja jól, hogy mindig egyedül lehet, csak nekünk messziről figyelnünk kell Önt.