Dallamok közt elveszve

Harmincegyedik fejezet

A következő képre kattintok, amin Olivér szélesen mosolyog és az anyját öleli át, aki szintén mosolyog.

Két évvel ezelőtti kép. Olivér csuklóján már ott díszeleg a bőrszalag. Az anyja tekintete szigorú és Mona Lisa mosollyal áll Olivér mellett, akinek már az arcára fagyott a műmosoly. Első ránézésre egy boldog anya-fia párost látsz a képen, de ha jobban megnézed, ha jobban ismered őket, láthatod hogy nem jelennek meg a gödröcskék Olivér arcán, mikor mosolyog. Tartása nem laza, hanem feszült, háta egyenes mintha karót nyelt volna.

Az anyja közelében teljesen megváltozik. Merev lesz.

Ez a nő uralkodik Olivér fölött nem pedig neveli.

A kommentek mind vidámak, nem olyanok, amiket én kaptam. A rajongói szeretik ezt a szörnyet, de engem utálnak.

Mérgesen lecsapom a laptopot és az ágyam végébe hajítom.

Már két nap telt el és még mindig nem beszéltem vele. Tudom hogy ha felhívnám akkor egy idő után csend állna be, de nem az a kellemes fajta, amikor a másik lélegzetét hallgatod, hanem a kínos csend, amikor egyikőtök se tudja mit kellene mondani.

És én ezt nem akarom. Nem akarom kínosan érezni magamat Olivérrel.

Majd holnap felhívom. Akkor jobb lesz...

Vagy majd holnap után.

Végül holnap után és után és az után lett belőle.

Nem azért hívom fel mert végre készen állok, hanem mert karácsony van.

- Zsófia! – szól boldogan a telefonba.

- Szia – én viszont nem vagyok olyan vidám.

- Hogy...hogy vagy? – hangja elbizonytalanodik.

- Jól. Te? – kezd sablonossá válni a beszélgetés.

- Minden rendben.

- Minden? A családoddal is? – csúszik ki a számon.

Hosszan hallgat, majd megköszörüli a torkát és válaszol.

- Igen... De most nem vagyok otthon. Fellépünk egy céges partin.

Persze, hogy nem a családjával tölti a karácsonyt.

És beáll a csend. Nem tudom mit válaszoljak erre. Jó szórakozást? Érezd jól magad? Semmi sem akar kijönni a számon.

- Boldog Karácsonyt! – suttogja.

- Boldog Karácsonyt... - súgom vissza és miután nem válaszol semmit, kinyomom.

Magamhoz ölelem az egyik párnámat és belevájom az ujjaimat a puha anyagba.

Ez nem jó így. Nem így kellett volna történnie a dolgoknak.

A szünet utolsó napján Betti, Heni, Bátor, Tina és én elmegyünk a Pizzériába. Miután elment a pincérnő a többiek beszélgetni kezdenek, egyedül én nem szólalok meg.

Karácsony óta nem beszéltem Olivérrel. Váltottunk pár szót üzenetben, de az se volt sok. Most is rám írt.

Ő: Szia, hogy vagy?

Én: Szia, jól. Te?

Ő: Hiányzol.

A telefonom billentyűzetét bámulom és várom hogy az ujjaim elkezdjék pötyögni a választ. De nem mozdulnak.

Nem akarok olyan lenni, mint Olivér többi barátnője, de ez tényleg nehéz... Akárhányszor Olivér csuklójára gondolok kiráz a hideg, a hidegről pedig az anyja fagyos tekintete jut az eszembe.

Találkoznom kell vele. Beszélnem kell vele.

- Minden rendben? – hajol közelebb hozzám Tina.

- Persze...

Összehúzza a szemeit, az arcomat tanulmányozza, de nem szól semmit.

- Csak friss levegőre van szükségem – leteszem a telefonom az asztalra és kimegyek a Pizzéria udvarára.

Mindent vastag fehér hóréteg fed, sehova se tudok leülni, ezért a falnak támaszkodom. Fejemet hátra döntöm és figyelem, ahogy a leheletem fehér felhőként gomolyog fölöttem.

Mellettem becsapódik az ajtó és valaki megáll velem szemben. Szememet továbbra sem veszem le a szürke égről.

- Mondd meg mi a baj – Tina hangja a kelleténél egy kicsit durvább.

- Semmi – arcomat a fal felé fordítom.

Erős kezek ragadják meg a vállamat és Tina maga felé fordít.

- Zsófi! – szinte már kiabál.

- Oké – szememet az égnek emelem. – Miért érdekel téged ennyire?

Tina eddig nem sok érdeklődést mutatott irántam, legtöbbet Bátorral lógott, ha hozzám szólt mindig durva volt vagy lenéző.

- Mert... a barátom vagy.

Most komolyan kipréselte magából a szavakat vagy csak én hallottam úgy?

- Kérlek – folytatja sokkal lágyabb hangon -, látom hogy valami bánt.

Felsóhajtok és az alsó ajkamba harapok. Olivérre gondolok, amiért a sírás kerülget.

- Mostanában nem sokat beszélek a barátommal – sűrűn pislogok hogy ne folyjanak le a könnyek az arcomon. – Mintha eltávolodtam volna Olivértől – amint kimondom a nevét egy könnycsepp mégis kiszökik. És mintha Tina szemében is könnyek csillognának.

Nem, biztosan rosszul látom. Miért sírna pont az én problémám miatt?

Letörlöm az áruló cseppet és mély levegőt veszek, ideje összeszednem magam. Nem törhetek meg Tina előtt.

- De holnap beszélni fogok vele – magamra erőltetek egy mosolyt. – És minden olyan lesz mint régen.

Tina összepréseli az ajkait és bólint.

Ez a lány mindig is furcsán viselkedett. Most sincs másképp.

Miután hazaérek rögtön a szobámba zárkózom és felhívom Olivért. Három csengés után felveszi.

- Szia! – köszönök vidáman.

- Szia... - hangja letört, szomorú. Mi történhetett? – Figyelj... Végre tisztán látom a dolgokat. Tudod jól, mit tettél. És... és jobb lesz ha ennek most véget vetünk.

- Tessék? – hirtelen könnyek gyűlnek a szemembe. – Olivér, te most komolyan telefonban szakítasz velem?

- Mennem kell. Minden jót. Remélem sose találkozunk újra.

Percekig a fülemhez szorítom a néma telefont és magam elé bámulok.

Ez... Nem. Biztos csak álmodom.

Megcsípem a karomat, de érzem a fájdalmat és a bőröm is vörös lesz.

Nem lehet. Ez csak valami rossz vicc.

Újra felhívom, de „a hívott szám jelenleg nem elérthető". És a további két órában se lesz elérhető.

Mégis igaz lehet? Mégis...

Olivér mégis szakított velem?