Dallamok közt elveszve

Hatodik fejezet

*Olivér szemszöge*

- Hol voltál eddig öcsi? - kérdezi Vendel szemöldökét vonogatva, mikor belépek a zsúfolt sátorba. Elvileg ez csak a banda sátra, de itt van pár helyi szervező és számomra ismeretlen emberek is.

Vendel az egyik sarokban álló asztal mellett van, kezében egy sörrel. Átfurakodok az embereken a bátyámig.

- Mit érdekel az téged? - Válaszolom nevetve. Vendel mindig is szeretett piszkálni mindenkor és mindenhol. Nem számít hol voltunk, otthon, a színpadon vagy a rajongókkal őneki mindig van egy beszólása nekem. Nagyon komolyan veszi a nagytestvér szerepet, néha túl komolyan és mindentől meg akar védeni. Tizenhét vagyok, tudok magamra vigyázni.

- A bátyád vagyok, szóval érdekel – vonja meg a vállát.

- Attól, hogy még az vagy még nincs semmi közöd hozzá – felelem szem forgatva.

- Mit csináltál, hogy ennyire titkolod?

- Semmit – vágom oda, és szétnézek az asztalon. Felkapok egy üveg vizet és meghúzom.

- Ha nem mondod el, akkor majd találgatok. Nézzük... - felpillant elgondolkozva és elkezd az ujjain számolni. - Mikor mi bejöttünk, akkor te három csajjal és egy sráccal beszéltél. Az egyik lánnyal nagyon szerettél volna képet csinálni, de ő nem akarta. - Megjegyzem ez egy nagyon ritka pillanat volt, öcsi – Szóval miután kapott egy ütést az egód, te tovább győzködted őt, de a csaj állta a sarat. Utána, azt hiszem pedig adtál nekik aláírt lemezborítókat. Hol van ebben a titok?

- Sehol. Nem mondtam, hogy titok, csak azt mondtam hogy nincs közöd hozzá. Nem kell minden lépésemről tudnod. Tudom, Anyáék megkértek rá, hogy vigyázz rám a koncertek alatt, de nem vagyok már gyerek, Vendel.

- Jól van – emeli fel védekezőn a kezeit. – Nekem ne ess, csak mert megkérdeztem mit csináltál.
Otthagyom Vendelt, ha tovább maradok vele még elkezdek beszélni neki a vörös hajú lányról, Zsófiról. Fogalmam sincs, hogy miért jegyeztem meg a nevét, amikor a barátai őt kérdezték. Fogalmam sincs, miért győzködtem egy közös képpel. Fogalmam sincs, miért mentem oda hozzá egyáltalán a koncert előtt kétszer is...
És azt sem tudom miért írtam neki, hogy találkozzunk fél óra múlva.
Jó, szoktam ezt csinálni a rajongó lányokkal, de Zsófi fel sem ismert. Pedig az Egyszerű játékot biztosan hallhatta már, mert amikor megadta magát és ezt a számot kérte, akkor a teljes dalt velem együtt énekelte.
A többi lány ha már a hangomat meghallja, akkor elkezd visítani és a nyakamba ugrik, ha nincs a közelemben egy testőr. Azok a lányok mindenhol engem keresnek és beszélni akarnak velem.
Most én akartam ezt Zsófival.
Olyan... furcsa ez a lány. A bandából senkiért sem rajong – pedig a legtöbb esetben mindenkinek van egy favoritja közülünk, legtöbbször én vagy Vendel, a két alapító tag.
Már akkor kiszúrtam őket a színpadról, amikor az a srác utat tört nekik, hogy az első sorba kerüljenek. Zsófi és a srác együtt táncoltak, a másik két lány egy helyben állva bámulta Vendelt és Marcellt. Már vártam a pillanatot, mikor Zsófi felismer, kíváncsi voltam a reakciójára. Volt bennem egy cseppnyi kételkedés, hogy sose hallott rólunk és azt se tudja ki vagyok. Már megszoktam, hogy mindenki tudja ki vagyok és nem kell senkinek se bemutatkoznom. Mindenki tudja mit csinálok, mi a kedvenc állatom, színem stb. Már szinte mindent elmondtam az interjúkon, amit tudni lehet rólam. Szóval ha megakarsz ismerni, menj fel Youtube-ra, írd be a nevem és kész is, rengeteg videó vár arra, hogy megnézd és megismerj.
A szüleim azt mondják túl sokat mondok, túl sok mindent árulok el magamról, és ezt egyszer nagyon meg fogom bánni.
Ugyan mi történhet? Jön valamilyen őrült rajongó és elrabol? A mi rajongóik nem olyanok mint Amerikában. Ott páran képesek bármit megtenni, azért hogy találkozzanak bálványozott alakjaikkal. A szüleim túl sok amcsi sorozatot néznek, azért aggódnak ennyire.
Felkapom a gitárom mellől a baseball sapkámat és a fekete bőrkabátomat. Már besötétedett, így nem fognak olyan hamar felismerni mint fényes nappal.
Kilépek a sátor ajtaján, de egy fekete ruhás alak megragadja a karomat.
- Hova megy, Török úr? – kérdezi a testőr.
Utálom őket. Folyton abban a komor feketébe vannak, Török úrnak hívnak és mindig tudni akarják hogy hol vagyok. Csakúgy mint a szüleim és Vendel. Mikor mehetek oda ahova akarok, anélkül hogy bekelljen jelentenem valakinek? Fogják már fel, hogy tizennyolc vagyok, már felnőttnek számítok!
- A dolgomra – húzom ki a karomat a szorításából.
- Akkor magával megyek – jelenti ki gépies hangon.
- Nem kell!
- Ez a feladatom, uram.
- Tudom, de most egyedül szeretnék menni.
- Az a feladatom, hogy Önnel menjek mindenhová.
Idegesen nagyot sóhajtok. Ezt is a szüleimnek köszönhetem. Nem szegény családból származom, ezért is csinálhatom azt amit szeretek, nélkülük nem sikerült volna elindítani a bandát és ilyen sikeressé tenni, de ezenkívül még felfogadtak egy nagyon jó védőszolgálatot, akik a nap majdnem mind a 24 órájában követnek. Szerencsére a mosdóra még egyedül mehetek.
- Hol van Ödön? Beszélni szeretnék vele.
Ödön a mi négy fős testőr csapatunk vezetője. Egyedül ő adhat parancsokat a gorilláknak. Már ezerféle képpen próbáltam meggyőzni egy-egy testőrt, hogy engedjenek egy kicsit egyedül mászkálni az adott városban, ahol voltunk, de sose engedtek el, csakis Ödön parancsára. Az pedig nagyon ritka alkalom, amikor ő elenged.
Most nem hagyom magam, ki akarok menni, és találkozni Zsófival.
A testőr, akinek még mindig nem tudom a nevét, a fülében lévő kis walkie talkie-hoz nyúl és megszólal.
- Török Olivér úr önt keresi. A sátorban vagyunk – mondja katonásan. Még sose hallottam egy olyan testőrt, aki minket vagy valaki mást tegezett volna. Szerintem úgy születtek, hogy mindenkit magáznak.
Egy perc múlva elhúzódik a sátor ponyvája és Horváth Ödön lép be.
- Mi a gond? – kérdezi. Acélos szürke szemével végig mér, ellenőrzi hogy nem sérültem e meg. Kiráz a hideg, gyűlölöm ha ezt csinálja. Igazából mindig kiráz a hideg a fickótól. Hideg, komor megjelenése annyira lehangoló, hogy próbálom mindig a legkevesebbet beszélni vele. Folyton szürke vagy terepmintás pólót visel fekete nadrággal és acél betétes bakanccsal. Ha meglátnám az utcán, azt hinném hogy egy katonai parancsnok és nem egy testőr szolgálat alkalmazottja.
Hallottam róla pár dolgot, miszerint tényleg parancsnok volt a katonaságnál, de leszerelték valamiért, ezért most így védi az embereket. Attól, hogy már nem katona, még úgy viselkedik és öltözködik, ami egy kicsit ijesztő. Sokan azt kérdezhetik, akik meglátnak minket vele, hogy mit keres egy katona egy zenekarral. Néha én is ezt kérdem a szüleimtől.
- A szokásos. Ki szeretnék menni.
- Miért?
A most-nem-mondja-komolyan nézésemmel pillantok rá. Minden alkalommal el kell játszanunk ezt?
- Mert kiszeretnék menni.
- Mi okból?
- Mert. Kiakarok. Menni.
- Jobb okot kell, adnia ahhoz, hogy egyedül elengedjem.
- Miért nem elég ennyi? Ez egy szabad ország, oda megyek, ahova akarok. – És most fog jönni az a rész, amikor felhozza a szüleimet...
- Igaza van, de a szülei arra béreltek fel minket, hogy önöket védjük. Ha valami gondja van ezzel, forduljon hozzájuk.
Épp ez az. Minden alkalommal könyörgök a szüleimnek, hogy nem kellenek Ödönék, de ők makacsul ellenkeznek.
- Nem árt, ha van aki vigyáz rátok – mondja mindig anyám.
Akárhol, akárhogy próbálkozok, sehogy se tudom kiharcolni a szabadságom.
Felsóhajtok, ha elakarok jutni Zsófihoz, akkor megkell adnom magam.
- Rendben, akkor kísérjenek el, de ne önök, hanem Benedek!
Benedek a kedvencem, újonc és úgy néz ki mint mi. Mármint ha a társaira nézel, akkor rögtön tudod hogy ők testőrök, kigyúrt karjaik és százkilencven centijük könnyen elárulja. Benedek pedig olyan magas mint én, és szerintem nem sokkal erősebb nálam. Szótlan, viszont ha akció van, akkor átalakul egy nindzsává. De csakis akkor ha már azt látja, hogy nekem ugrik valaki. Ha egy rajongó odajön hozzám mikor vele vagyok, simán hagyja és egy szót sem szól. Viszont ha ezzel a másik testőrrel vagyok, akkor már morog és elém áll, hogy senki se tudjon megközelíteni.
- Jól van – adja be a derekát Ödön. Előveszi a zsebéből azt a kis kütyüt, amivel egymással beszélnek és Benedeket a sátorhoz hívja.
Elindulunk, mögöttem Benedek lehajtott fejjel kullog. Fejemre húzom a sapkát, nekem is lekellene hajtanom a fejemet, de az embereket nézem, Zsófit keresem.
Sokkal többen vannak kint, mint amikor megérkeztünk. A tömeg a mi koncertünkre jött ki, és most maradnak egy kicsit. Mi is ezt szoktuk csinálni, fellépünk utána együtt szétnézünk a városban vagy a fesztiválon. Igen, így megtudom nézni a várost, de szeretek néha elvonulni és egyedül lenni. Hetente több száz emberrel találkozunk, egy kicsit szeretnék néha egyedül lenni a gitárommal és játszani rajta csakúgy. Nem a saját dalainkat ezredszerre – amit nem bánok, csak olykor jó lenne valami mást is játszani.
De mindenki szereti irányítani az életem, ezért nem csinálhatom azt, amit szeretnék a legtöbb esetben. Mint most is. Valahogy le kell ráznom Benedeket, Zsófi biztos kiakadna ha meglátná hogy egy feketébe öltözött alak figyel minket folyamatosan az árnyékból.
Szétnézek. Mindenhol emberek és bódék rengetege, itt könnyen ellehet veszni. Ami most a célom.
- Elmegyek wc-re – mutatok a két mobil toalettre. Benedek biccent és megáll. Elköveti azt a hibát, hogy hátat fordít nekem, ezért gyorsan elrohanok a betűk irányába. Futás közben hátra-hátra pillantgatok, de Benedek nincs a nyomomban. Amikor a célomhoz közel érek, lassítok és tovább gyalogolok. Fújok egy nagyot, ügyes voltál Olivér, jól leráztad.
A betűknél ugyanúgy sokan fényképezkednek, mint mikor itt voltam. Megállok ugyanannál a betűnél és az órámra pillantok, már tíz percet késtem, Zsófi még sincs itt. Szétnézek, de sehol se látok szép vörös hajkoronát gyönyörű kék szemekkel.
Úr isten, mikre gondolok?! Szép vörös hajkorona? Gyönyörű kék szem? Mióta vagyok én ilyen költői? Az írás Vendel asztala, nem az enyém. Egyszer írtam meg egy dalt, annyi bőven elég volt.
Öt perccel később se látom sehol se Zsófit. És tíz perccel később se.
Miután húsz percet vártam, elindulok. Nem vissza a sátorba, én addig oda vissza nem megyek amíg meg nem találnak a gorillák.
Nem tudom merre megyek, csak úgy előre, Zsófit keresve. Nem tudom miért érdekel ennyire ez a lány, sose érdeklődtem ilyen sokáig egy lány után, mindig ők csimpaszkodtak rám.
Egy népi játékokat kínáló árusnál meglátom Zsófi három barátját, viszont őt nem. Megbököm a srác vállát, rögtön hátra fordul és lassan elkerekedik a szeme.
- Te... te... - nyögi.
- Igen, igen, tudom. Zsófia hol van? – kérdezem nem foglalkozva azzal, hogy majdnem szívrohamot kap szerencsétlen srác.
- Zsó...Zsófi? Nemrég ment haza.
Most nekem kerekedik el a szemem.
- Haza ment?! – Értetlenkedek.
- Igen – bólint.
- Nem... nem mondott valamit velem kapcsolatban?
Megrázza a fejét.
Leveszem a sapkát és beletúrok túl hosszúra nőtt hajamba.
- Tényleg? – kérdezem meghökkenve.
- Igen. Miért mert kellet volna?
- Nem – teszek egy bizonytalan lépést hátra. – Nem... És ha megkérhetlek rá, akkor senkinek se mondd el hogy mi most beszéltünk. Még Zsófinak se.
- Megígérem.
- Kösz, haver – biccentek neki.
Nagyokat pislogva, komótosan sétálok tovább. Ezt nem hiszem el. Ilyen még sose történt velem.
Még sose ültetett fel egyetlen lány sem.