Dallamok közt elveszve

Első fejezet

Lehunyom a szemem, és a könnyed ritmusra figyelek. A zongora irányítja az egész dalt, a többi hangszer csak halkan szólal meg mellette. Az ének a zongorával együtt zenél, néha elhallgat, hagyja hogy kibontakozzon a zongora különleges hangja.

Hiányolom az egész szimfóniából a gitárt. Minden dalba kellene egy kis gitár zene. Attól hogy megszólal a hegedű és a nagybőgő, még nem teljes a zene szerintem. De lehet hogy csak ezt én gondolom így, én a gitár fanatikus.

Felkapom a telefonom és zenét váltok. Sose kedveltem igazán a klasszikus zenét. Csak ritkán hallgatok ilyet, amikor elegem van a sok elektronikus dalból és valami eredetire vágyok. Ez is egy olyan alkalom volt.

Lentebb görgetem a dalok listáját, egyetlen egy dalt sem találok, ami a kedvemhez passzolna.

Megnézem mások mit hallgatnak éppen, mi a kedvelt. Az első dal, amit kiad egy számomra ismeretlen zenekartól van. A nevük; Crazy Band.

Elég érdekes egy név.

A dal címe; Egyszerű játék. Elindítom, és végig hallgatom. Aztán még egyszer. És még egyszer. Végül azon kapom magam, hogy ötödszörre játszom le és már a szövegét dúdolom.

Rengeteg gitár szóló van benne, és a szöveg üzenete is tetszik. Arról énekel az énekes, hogy élj a mának, mert az élet csak egy egyszerű játék. Nem kell foglalkozni a jövővel, sem a múlttal csak a jelenben kell élni. Vidám hangulata van, de pár akkord, pár szó azt súgja, hogy nem minden olyan szép, mint ahogy azt a dal mondja. Azt is mondja, hogy élj meg minden pillanatot, de vigyázz mert könnyen lehullhat az álarcod és minden titkod a felszínre kerülhet.

Ezt csak egy kis részletből tudom, amit gyorsan elhadar az énekes.

„Egyszerű játék, ennyi az egész,

de gyorsan véget érhet a móka,

ha nem vigyázol elég jól a titkodra."

Videoklip is van hozzá, a banda nem csinál semmi mást csak bulizik és zenél. Az énekes mindenhol énekel, a többiek pedig úgy csinálnak mintha természetes dolog lenne csak úgy mindenhol elkezdeni dalolni. A kommentekben mindenki a fiúkat dicséri, hogy milyen jóképűek és tehetségesek, és azt hogy az énekesnek, Vendelnek, milyen jó hangja van. Senki se említi a remek összhangot a gitárok között, a hegedű fontosságát, a dob pörgését. Csak a fiúk a fontosak, hogy milyen jóképűek.

Felsóhajtok, ilyenek ezek a fiatalok, csak a szerelemre tudnak gondolni. Nem panaszkodok, én is közéjük tartozom, de sosem álmodoznék egy énekesről, vagy gitárosról, akiről tudom hogy sose lesz az enyém. Semmi esélyem sincs egy ilyen zenésznél.

Azt bevallom, hogy tényleg nem csúnyák a bandatagok, de látszik rajtuk hogy ezt tudják is magukról. Süt róluk a nagyképűség, főleg a basszusgitárosról, Olivérről és persze az énekesről.

Hirtelen kopogtatás szakít ki az elmélyült gondolatmenetemből.

- Búj be! – kiáltom.

Kinyílik az ajtó és a húgom dugja be a fejét. Kérdőn tekint rám. Biccentek, megengedem, hogy bejöjjön.

- Zsófiii – kezdi megnyújtva a nevemet.

- Mit akarsz? – csak akkor beszél így ha akar valamit.

- Csak annyit szeretnék kérdezni, hogy a gólyabálon lesz-e olyan alkalom, amikor összefogom maszatolni magam? Mert ha igen akkor olyan ruhát választok, amit nem bánok ha összekoszolom.