Dallamok közt elveszve

Harminckettedik fejezet

Olivér

Lelépek a színpadról és előveszem a telefonom – ez már szokásossá vált, viszont most nem üres oldal fogad. Egy új üzenetem jött, és nem is akárkitől. Két hét után Zsófi végre újra írt nekem.

Nem hosszú üzenet, csak két rövid mondat.

Valaki kezébe nyomom a gitárom és a képernyőt bámulva egy kábeles doboznak dőlök.

„Elegem van, ez nekem sok. Jobb ha nem beszélünk többet, vége."

Értetlenül ráncolom össze a szemöldököm. Kétszer is megnézem hogy biztos Zsófitól kaptam-e az üzenetet. Az ő neve és mosolygós arca van a kegyetlen szavak fölött.

Rögtön felhívom, de a szám nem kapcsolható. Letiltotta a telefonomat...?

Ujjaim erősen szorítják a telefont, mintha Zsófiba kapaszkodnék. Esélyt se adott a válaszra. Írhatnék neki emailt, de ott is biztosan letiltott...

Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy SMS-ben szakított velem. Az a lány, aki utál üzenetben beszélni, mert akkor nem láthatja a másik arcát. Aki inkább vár egy hetet hogy elmondja személyesen nekem és láthassa a reakciómat, ahelyett hogy megírná a dolgokat.

Igaz, én mondtam, hogy megértem ha nem akar többet velem lenni, viszont nem gondoltam volna, hogy komolyan ezt is akarja.

Telefonomat a földhöz vágom, a képernyő megreped és apró darabok esnek ki belőle. Akárcsak a szívemből.

Többen is felém kapják a fejüket, de én szó nélkül kirontok az ajtón a hűvös éjszakába. Nem érdekel a hideg, semmi sem érdekel.

Dühösen fel-alá járkálok, miközben magamat okolom mindenért. Nem kellett volna elmondanom neki. Nem kellett volna meghívnom hozzánk. Nem kellett volna rá írnom. Nem kellett volna hozzá szólnom azon az éjszakán.

Kezem ökölbe szorul és a hideg falnak döntöm a hátam.

Két hónapig boldog voltam... Kezemet az arcomhoz szorítom, hogy vissza tartsam a könnyeket.

Végre, igazán azt éreztem, hogy megtaláltam a hozzám illőt, a tökéletes lányt... de ezt is elcsesztem.

Sose lesz már ennek vége? Még hány szerelmet kell elvesztenem, hányszor kell még összetörnie a szívemnek a beteg családom... és saját magam miatt?

Lecsúszok a földre és hátra döntöm a fejem. Felnézek a csillagokra és a fényesen ragyogó holdra.

Ábrahám Zsófia... a lány, aki ellopta a szívemet és sose fogja visszahozni.

- Minden rendben? – egy ismerős hang zökkent ki a gondolataim közül.

Rögtön felkapom a fejem, ez nem lehet... A hang irányába nézek és megkönnyebbülten felsóhajtok.

Egy rövid, egyenes, szőke hajú lány lép ki a sötétből.

- Persze – sóhajtom.

Amint közelebb ér hozzám és jobban szemügyre veszem az arcát, elkerekedik a szemem. Gyorsan felpattanok, de megszédülök és a falnak dőlök.

- Biztos, Olivér? – Még mosolyog is...

- Mit... mit keresel itt? – próbálom visszatartani a bennem rejlő haragot.