Dallamok közt elveszve

Tizenhetedik fejezet

Zsófi

- Olivér! – hökkenek meg, mikor elengedett.

- Zsófi – mosolyog.

- Bátor – nevet fel mellettem a barátom. Mérgesen rápillantok és rögtön lehervad a mosolya.

Lassan Olivér felé fordulok. Ő nem tűnik olyan meglepettnek, sőt inkább boldog, majd kicsattan az örömtől.

Ugyan minek örül ennyire?!

Ökölbe szorítom a kezem, az volt a tervem, hogy egész este kerülni fogom, erre még a koncert előtt belefutok. Szó szerint.

Muszáj volt pont ilyenkor és erre jönnie?!

Bátor jobban megnézi Olivért és enyhén elnyílik a szája, mikor rájön hogy ki is áll vele szemben.

- Zsófi... - szólal meg elhalt hangon. Hozzám hajol és úgy súgja. – E-ez Török Olivér?!

Fél szemmel Olivérre pillantok és most tettetem a meglepettségem.

- Tényleg?! Te Török Olivér vagy? – kérdezem tőle, gúnnyal a hangomban.

Olivér kicsit összeráncolja a szemöldökét.

Kérlek, ne mondd azt hogy ismersz – könyörgök a tekintettemmel. Széles mosolya pimasszá válik.

Végem van... Elfogja mondani, megfogja kérdezni miért nem válaszoltam az üzeneteire. Bátor pedig nem hülye és aztán életem végéig piszkálni fog vele.

- Igen, én vagyok – a kezét nyújtja felém. – Örülök a találkozásnak!

Felhúzom az egyik szemöldököm. Ki ez az úriember? Kétkedve a kezére pillantok, egy ideig tétovázok, majd kezet rázok vele. Érintése perzseli a bőrömet, de próbálok nem foglalkozni vele.

- Zsófi – mondom, mintha nem tudná.

- Szép név – mosolyog.

Bólintok és kihúzom a kezem a szorításából. Eleve sokkal tovább fogtuk egymásét, mint ahogy azt kellett volna...

Kínos csend áll be köztünk, de úgy tűnik ez csak számomra kínos. Olivér élvezi a helyzetet, folyamatosan vigyorog, mint egy idióta. Dühösen nézek rá és összefonom a karjaimat.

Mi baja van ennek?

Végre leveszi a tekintetét rólam és Bátorra pillant.

- Ööö... valami baja van? – mutat rá.

Én is furcsállom Bátor hallgatását, de azért nem vagyok olyan hogy ki is mondjam. Nem értem miről beszél Olivér, ezért a barátomra pillantok.

Már értem. Bátor elkerekedett szemekkel bámulja Olivért, úgy néz rá, mintha valami istenség állna előtte, nem pedig egy tőle pár évvel idősebb srác.

Ujjaimmal csettintek párat az arca előtt, nagy nehezen sikerül is felkeltenem az ámulatából.

- Mi? Jól vagyok – válaszolja kábultan.

Fura, pár hete nem volt ennyire lebénulva Olivér közelében. Igaz, akkor még nem nagyon tudta, hogy ki is ő.

- Akkor jó. Ugye jöttök a koncertünkre este? – kérdezi vidáman.

- Ki nem hagynánk... - dörmögöm az orrom alatt.

- Persze! – kiáltja Bátor velem egyidőben.