Dallamok közt elveszve

Tizenharmadik fejezet

Olivér

- Nincs semmi közöd hozzá! – förmedek a bátyámra, miközben szorosan magamhoz szorítom a laptopot. Egyáltalán nem akarom, hogy tudjanak Zsófiról. Már az is nagy baj, hogy Vendel tudja, tetszik nekem a lány.

Ha megtudnák, hogy a titkos profilommal írtam rá, megnéznék azt a kevés üzeneteinket, végig böngésznék Zsófi oldalát és kivizsgálnák szegényt, hogy milyen hatással lenne rám. Ha egy kicsit is „rossz" lenne, akkor már eltiltanának tőle. Ezért is nem volt jó ideje barátnőm. Főleg, az a korszak óta. Attól kezdve a szüleim megvizsgálják a jelöltek kinézetét, lelkiállapotát, az egész életét. Elég volt kétszer átélnem ezt a kínos műveletet. A lányoknak betelt a pohár a szüleim idióta hóbortjaival, és ezért szakítottak.

Pedig nem tudták, hogy én voltam igazából az idióta.

Nem akarom, hogy Zsófival is ezt tegyék, hogy elijesszék tőlem. Most nem hagyom, hogy mindent elrontsanak. Megteszem én azt úgy is.

- Olivér... - sóhajtja Vendel. A kanapé előtt áll, fölém magasodik és könyörgőn néz rám. Nem akarja, hogy a dolgok megismétlődjenek, ezért ilyen, viszont lassan olyanná válik, mint a szüleink.

- Nincs semmi baj – szűröm a fogaim közt. Le kell nyugtatnom magam. Mélyeket lélegzem és tízig elszámolok magamban.

Egy.

- Ha nem lenne semmi, akkor nem kiabálnál velem.

Kettő.

- És nem rejtegetnéd előlem – mutat rám. Még mindig a mellkasomhoz szorítom a laptopot.

Három.

Türelmesen vár, összefonja a karjait.

Négy. Öt. Hat.

Ütemre elkezdi mozgatni az egyik lábfejét. Hét.

- Most mit csinálsz? – szólal meg. – Csendben tiltakozol?

Ha tényleg figyeltek volna rám, tudnák, hogy ha mérges vagyok magamban kell számolnom. Nyolc. Már nem lepődőm meg ezen, mégis akaratlanul ökölbe szorul a kezem.

- Olivér, kérlek, ne legyél ilyen gyerekes.

Felpattanok, csak pár centi van közöttünk.

- Egyáltalán nem tiltakoztam, magamat próbáltam lenyugtatni! Kezd elegem lenni, abból hogy nincs saját életem, amiről ti nem tudtok. Segíteni akartok, de azzal nem oldotok meg semmit se, ha folyton figyeltek és mindenről tudtok.

Hátrébb lép és leereszti a karjait. Idegesen a hajába túr.

- Jól van, Oli. Ha tényleg nincs semmi gond, akkor hiszek neked. Sajnálom, hogy így rád rontottam.

- Én is... - mormogom az orrom alatt. Végre megtaláltam Zsófit, beszélhettem vele, de a családom megint közbe szólt.

- Akkor... hagylak is. A szobámban leszek, ha beszélgetni akarsz vagy valami – von vállat. Becsukja maga után az ajtót és hallom, hogy belép a sajátjátba.

Gúnyosan felnevetek. Mindig ezt csinálják. Figyelik minden egyes lépésem, és miután leszidom érte őket, ahelyett hogy kicsit velem lennének, elmenekülnek és folytatják az életüket. Majd keressem én őket, ha szükségem lesz rájuk. Éljen a családi szeretet!