Dallamok közt elveszve

Hetedik fejezet

* Zsófi szemszöge*

Egyik árustól a másokig ráncigálom a barátaimat, egy perc megállást sem engedek nekik. Pörgök, de csak azért hogy kiverjem Olivért a gondolataim közül. Folyton a kis üzenete jut eszembe. Az, hogy elkellene mennem, majd pár másodperccel később már szidom magam, amiért csak rágondoltam.

Nem fogok ugrálni egy nagyképű zenész kedvéért.

De mi lenne ha...

ELÉG! Elég a mi lenne ha gondolatokból! Nem megyek el a betűkhöz és kész.

Ezen kívül tíz percenként a telefonomra pillantok, megnézem hogy kaptam-e egy SMS-t vagy hívott-e Máté. A kijelzőn egyetlen egy értesítés sincs, csak a Mátéval készített közös képem néz vissza rám.

A tavalyi Őszfesztiválon készült, akkor az egész napot együtt töltöttük. Elszakíthatatlanok voltunk, mindenhová együtt mentünk. Most pedig...

Már majdnem három órája vagyok kint, és szinte az összes ismerősömmel találkoztam, csak a barátommal nem.

Megunom a várakozást és felhívom. Egyszer, majd kétszer, háromszor kicsörög, de mégsem veszi fel. Tíz csengetéssel később sem. Végül fülsüketítő sípolás hallatszik és elkezdi a monoton hang hogy; „A sípszó után hagyjon üzenetet."

Mérgesen, de kinyomom. Hol lehet?

- Mi a baj, Zsófi? – Lép mellém Betti. Aggodalmasan néz rám.

- Semmi – rázom meg a fejem.

- Ezredszerre nézted meg a telefonod, végre felhívtad, de nem vette fel? – Szólt közbe Bátor.

- Igen – mondom szomorúan.

- Biztos valami dolga van – nyugtat Heni.

- De akkor mondta volna. Nem ígérte volna meg, hogy itt találkozunk.

- Nem mondta, hogy mikor vagy hol? – Kérdezi Betti.

Csak a fejemet rázom.

- Gáz – csúszik ki Bátor száján. A két lány dühösen pillant rá, nyakát behúzva rebeg bocsánatot.

- Nyugi, nemsokára biztos találkozni fogsz a lovagoddal – ölel meg Heni.

Halványan elmosolyodok, én is ebben reménykedek.

- Még megpróbálom felhívni, és egyszer végig járom a fesztivált, aztán ha nem találom meg szerintem haza megyek.

- Már menni akarsz?! – Hökken meg Bátor.

- Igen – vonok vállat. – Már mindent megnéztünk és hiányzik Máté – és nem akarok véletlenül összefutni Olivérrel – teszem hozzá magamban.

- Jól van – mosolyog Betti.

- Majd találkozunk – köszönök el tőlük.

Megölelnek, majd a színpad felé veszem az irányt.

A színpadon már egy másik zenekar ad koncertet. A Crazy Bandé sokkal jobb volt, a tomboló tömeg is kisebb. Megállok a színpaddal szemben, szememmel Mátét keresem.

Ádámot szúrom ki, aki sörrel a kezében áll, tekintete komor. Egy lány sem áll mellette, ami egészen különös. Nem fűz senkit se, és beszélni se beszél hozzá senki. Magányosnak, szomorúnak látszik.