Stiles Stilinski Fanfiction [Magyar] (Befejezett)

26. Fejezet ~ Itt a vég

Kirántottam magam kezei közül, majd védekező állásba álltam.
- Stiles...tudom, hogy odabent vagy, és hallasz. Tudd, hogy küzdeni fogok érted. Nem hagyom, hogy a Nogitsune kisajátítson. Mert te az enyém vagy!
Felröhögött.
- Kislány...túl naiv vagy. Stiles pedig túl gyenge ahhoz, hogy ellenálljon nekem.
- Stiles jó, te pedig rossz vagy. És tudnod kéne, hogy a jók mindig legyőzik a rosszakat. - vigyorodtam el magabiztosan.
Felvonta szemöldökét.
- Valaki nagyon magabiztos...és ez a valaki, nagyon pofára fog esni. - vigyorgott.
- Az a valaki, pedig te vagy. - léptem egyet közelebb.
- Majd meglátjuk. - nevetett, majd elővett a zsebéből egy szál cigarettát, s ajkai közé vette.
Ha Stiles lenne, és önszántából csinálta volna, még szexinek is találtam volna.
Viszont ez nem Ő volt, s ezért dühbe is gurultam. Odarohantam hozzá, majd adtam neki egy jó nagy pofont.
- Ne merd...még egyszer tönkretenni a tüdejét! - sziszegtem, s néztem ahogy felállt a földről, majd letörli a vért a szája széléről.
- Már megtettem. - vigyorodott el ismét.
Léptem volna közelebb, mire Derek visszahúzott, és a fülembe suttogott.
- Hívd fel Scott - ot. El fogjuk intézni. Most, vagy soha.
Bólintottam, majd előhúztam a zsebemből a telefonomat, és tárcsáztam.

*****

- Stiles, próbálj meg küzdeni ellene! Mi addig kívűlről segítünk. - kiabálta Scott a Nogitsune, vagyis Stiles szemébe nézve.
A Nogitsune elvigyorodott.
- Gyerekek, ti alábecsültök engem. Tudjátok, hogy beletudok mászni a fejetekbe, ugye? - nézett rám egy félmosoly kíséretében.
Abban a pillanatban, mintha minden megváltozott volna.

A barátaim már nem ott álltak, ahol az előbb, és a Nogitsune eltűnt.
Ijedten fordultam körbe, mikor egyszercsak a földön Stiles testét pillantottam meg. Odarohantam hozzá, majd leguggoltam, és az arcát kezdtem simogatni.
- Stiles, jól vagy? - kérdeztem aggódva. Barátom oldalra hajtotta a fejét, majd vért hányt. - Stiles!
- Mi-minden oké, Ana. - erőtlenül felemelte a kezét, majd egy halvány mosoly kíséretében megsimogatta arcomat.
Egyik kezemmel az övét fogtam, másikat pedig ráhelyeztem az arcomon lévő kezére.
Egy könycsepp gurult le arcomon.
- Sh...ne sírj, gyönyörűm. - suttogta. - Minden rendben lesz.
- Rendbe jössz, ugye? - hagytam figyelmen kívűl előbbi szavait.
Lassan bólintott.
- Igen, rendbe fogunk jönni. - sóhajtott. - Ki...ki kell szabadítanod.
Hevesen bólogatni kezdtem.
- Ki foglak szabadítani! Ha a Nogitsune miatt bármi bajod esik, azt nagyon, de nagyon megkeserülni. De nem fog. Ígérem - nyeltem egy nagyot. - ...ígérem, hogy épségben ki kerülsz, és utána...
- Utána minden oké lesz. Elviszlek egy rendes randira. - a gondolatra elmosolyodott, ahogyan én is. - Ahol a kedvenc kajádat fogom csinálni. Bepótoljuk ezt a két elveszett évet. Boldogan élünk, végül megkérem a kezedet, majd egy csodás napon gyerekeink lesznek. Szülők leszünk, Annabeth. Majd nagyszülők, és ha szerencsések vagyunk, dédszülők is.
Már-már sírva bólogattam.
- Igen, Stiles. Pontosan így lesz. - a könnycseppek megállíthatatlanul folytak le arcomon. Odahajoltam barátomhoz, s már készültem megcsókolni, de akkor köddé vált.

Újra a rémes valóságban találtam magam. Csak zokogtam, térdelve a földön, ahol az előbb a barátom feküdt, haldokolva.
Nagyon nem szeretném így látni.
- Annabeth...- suttogta Scott. - Az nem volt a valóság. Csak...belemászott a fejedbe. Ne hidd el, amit láttál.
Bólogattam, majd lassan felálltam, és megöleltem Scott - ot.
Miután elengedtem, letöröltem a könnyeimet, majd dühösen a Nogitsune - ra néztem, aki elégedetten pillantott kisírt szemeimbe. Nekirontottam, s ütni kezdtem, de semelyik ütésem sem találta el. Ekkor katonákat idézett meg, akiken fekete kapucnis pulcsi, és fekete nadrág volt. Az arcukat maszk takarta el.
Voltak legalább tízen.
S a semmiből előbukkantak a barátaim, akikre számíthattam.
Malia, Lydia, Kira, Liam, Hayden és még Corey is itt volt. El sem tudtam mondani, mennyire örülök nekik. Mögöttem termett egy idézett pasas, s eltörte a kezemet, mire felsikítottam, s nagy nehezen visszaraktam a karomat a helyére.
Átváltoztam farkassá, majd úgy próbáltam lekarmolni az arcát, ami sikerült is, így köddé vált.
Végre foglalkozhattam a Nogitsune - val.
Kigáncsoltam, majd ráültem a csípőjére. Már ütöttem volna meg, mikor köddé vált, mögöttem termett, s a könyökhajlatával nyakamhoz nyúlt, és próbált megfojtani.
Kezeimet odakaptam, s próbáltam kiszabadítani magam, elég kevés sikerrel.
A levegőm pedig vészesen fogyott.

*Stiles szemszögéből*

Mindent látok.
Mintha én csinálnám, pedig nem tudom irányítani a végtagjaimat. Sőt, semmimet sem tudom irányítani.
Csak tehetetlenül nézem, ahogyan megsebzik a barátaimat.
Ők viszont számítanak rám.
Annyiszor húztak már ki a pácból, most pedig rajtam a sor, hogy megmentsem őket.
Amikor először megpillantottam Ana -t, egyszerűen...mintha újra szerelmes lettem volna.
Sokat változott, mégis semennyit.
Ugyanolyan gyönyörű, mint két éve volt.
Semmit sem változott, csak tapasztaltabb, és okosabb lett. Olyan volt, mintha én fojtogatnám, ettől pedig begurultam.
- Elég! Hagyd abba, ne bántsd őket. - szóltam belül, a Nogitsune - hoz.
- Nem, Stiles. Nekem támadtak, te is láttad. Nincs visszaút, nekik itt a vég.
Elöntött a düh.
- Maximum neked van itt a vég! -ordítottam, s minden erőmmel azon voltam, hogy kilökjem a Nogitsune - t.
Elértem, amit akartam, ugyanis a fájdalomtól kiabálni kezdett.
Nekem is fájt, nem kicsit, de próbáltam visszafogni a hangomat.
- Ne! - kiabálta. Egy nagy puffanást hallottam, majd csend.
Síri csend.
Kinyitottam a szemeimet, s a barátaimat láttam.
Mindenki kikerekedett szemekkel nézett rám, majd iderohantak hozzám, és megöleltek.
- Vége van! Nyertél, Stiles. - szorított meg Ana.
Én csak vigyorogtam, mint a tejbetök, s rettentő büszke voltam magamra.
Még visszatérek, nem győztél le. - hallottam a fejemben a Nogitsune hangját, s a hasamba hasított a fájdalom. - Most pedig, dögölj meg szépen.
Kikerekedett szemekkel néztem a hasamra, amit ellepett a vér.

*Annabeth szemszögéből*

- A-annabeth. - suttogta Stiles, majd mintha elájult volna.
Azonnal rákaptam a tekintetemet. A hasát teljesen ellepte a vér, Ő pedig haldoklott. Lefektettem a fűbe, s mindenki aggódva körülállta.
- Valaki hívja azokat a kurva mentőket! - kiabáltam kétségbeesetten.
Egyből mindenki előkapta a telefonját.
Visszahajoltam barátomhoz.
- Stiles! Ne csináld már ezt velem, könyörgöm! Nem veszíthetlek el, túl fontos vagy ahhoz. - könnyek záporoztak a szemeimből.
Stiles az arcomra tette a kezét,  én pedig szabad kezemet az övére.
Lassan rázni kezdte fejét.
- Sa-sajnálom, nekem itt a tö-történetem vége. A-ana. Örökké szeretni foglak. É-és az emlékem benned fog élni, a tiéd pedig bennem. - vért köhögött fel. Hevesen megráztam a fejemet.
- Nem! Kiszabadítottalak, most jön a Happy End, Stiles. Még olyan sok mindent kell átélnünk együtt. Nem hagyhatsz itt, mit csináljak nélküled? Ki legyek nélküled? Nem élem túl.
Aggódva pillantott rám, majd fel akart ülni, de én visszanyomtam a földre, mire fájdalmasan felnyögött.
Az orrából, és a szájából is folyott a vér, illetve a hasából ömlött.
- Ké-kérlek, ígérj meg valamit. Tú-túl fogod élni. És meg-megmutatod nekem, hogy igenis erős vagy. És ké-képes vagy rá. Mert te, Annabeth Hale, mindenre képes vagy. Mert e-erős vagy. És bá-bátor, na meg gyönyörű. - mosolygott fájdalmasan.
Zokogva megráztam a fejemet.
- Szeretlek, Stiles Stilinski. Én hősöm. - zokogtam.
- Sze-szeretlek, Annabeth Ha-Hale...- súgta, de a végére elhalkult.

Ijedten néztem arcára. Szemei csukva voltak, már nem hallottam gyenge lélegzetvételeit. Szemeim hatszorosára tágultak.
Az idő lelassult, nem érzékeltem semmit.
Csak azt a nagy lyukat a szívem közepén.
- Stiles?
Már másodjára.
Már másodjára vesztettem el életem szerelmét.
Csak sajnos ez a keserű, undorító valóság volt.