Stiles Stilinski Fanfiction [Magyar] (Befejezett)

23. Fejezet ~ Összetörve

*Annabeth szemszögéből*

Olyan rosszul érzem magam a történtek után, hogy azt elmondani nem lehet. Nem tudom mi lett volna, ha Scott nem avatkozik közbe.Ebbe bele sem merek gondolni. De én tudtam, hogy ez lesz. Éppen ezért mondtam Stiles - nak, hogy maradjon távol tőlem, de nem értett a szóból. Túl fontos nekem ahhoz, hogy elveszítsem.
Így eldöntöttem; elmegyek a városból.
- Minden oké? - súgta, még mindig ölelve engem.
Bólogatni kezdtem.
- Stiles...annyira sajnálom. - szóltam halkan.
- Semmi baj, Ana. Tudhattam volna, hogy ez lesz. - sóhajtott. - De figyelj csak - elvált tőlem, majd a szemembe nézett. -, ha Scott nem lett volna itt, akkor sem öltél volna meg.
Hazudott. Hallottam a hangján, hogy hazudik.Dühösen ellöktem magamtól.
- Stiles...miért csinálod ezt? - suttogtam ingerülten.
Szegény Scott...csak ott állt, és értetlenül figyelt minket.
- Mit, Ana? - lépett közelebb Stiles meglepetten.
Megráztam a fejem, könnyeim a padlóra potyogtak.
- Ennyire meg akarsz halni? Hazudsz, Stiles. Megöltelek volna...és meg is foglak, ha nem megyek el.

*Stiles szemszögéből*

A szívem a torkomban dobogott. Szeretem Őt. Túlságosan is. Pont ezért nem hagyhat itt. Nem mehet el! Lábammal a padlón doboltam. A csend...túl fagyos volt. Ana szomorúan cipőjére szegezte tekintetét.
Hangosan beszívtam a levegőt, majd kifújtam. Nem teheti ezt velem.
Hát persze, hogy nem, Stiles. Azt akarod, hogy Ő is összetörjön téged? Meg fogja tenni, Stiles. - szólt a tudatalattim.
Igaza van. Megteszi. Nekem pedig nem kell újabb fájdalom.
Elnevettem magam, mire mind a ketten meglepődve néztek rám. Hirtelen, mintha nem is én lettem volna. Mintha megint azt érezném, mint amikor a Nogitsune megszállt.
De...az nem lehet.
- Tudod mit?! Nekem nem kell több fájdalom! Majd pont te...

*Annabeth szemszögéből*

- Tudod mit?! Nekem nem kell több fájdalom! Majd pont te...- mondatát a röhögés miatt nem tudta befejezni. - Majd pont te kellenél nekem? Ne vicceljünk. Bárkit megkaphatnék.
Szavai fájtak. Rohadtul fájtak. És teljesen belevésődtek a fejembe. A sok könny már marta a szemeimet, ezért gyorsan meg is töröltem.
- Stiles...miért mondasz ilyeneket? - súgtam erőtlen hangomon.
Barátom felkacagott.
- Ana. El akarsz menni, itt akarsz engem hagyni! És ezek után még kérdezed? - nevetett. - Menj, Ana. Menj tőlem jó messzire. Soha ne is lássalak, és kívánom, legyen pokolian szar életed.
Teljesen lesokkoltam. Ez nem az a Stiles, akit én megismertem. Nem az az ügyetlen, mindig vidám és hiperaktív Stiles, akibe beleszerettem.
- S... - még csak a mondatom első szavát sem tudtam elmondani, Ő már kegyetlenül, ordítva vágott szavamba.
- Takarodj! - üvöltötte, én meg összerezdültem félelmemben.
Hangosan felzokogtam.
- De Stiles, én szeretlek! - kiabáltam már én is. - A találkozásunkat a sors hozta így. Én szeretlek, és nem akarlak elhagyni, te vagy a mindenem, miattad éltem túl mindent...Stiles. Ne beszélj így velem, kérlek, nem hagylak el soha, ezt megígérem...csak...- sírtam még mindig, s mivel lábaim már alig bírták, leültem a padlóra. - csak...szeress. Mert én nagyon szeretlek!
A szemeim már rettenetesen fájtak.
- Tudom, hogy szeretsz. - súgta, mire egy pillanatra felnéztem gyönyörű, csokoládébarna szemeibe. - De el kell menned. Mert mint ahogy te mondtad, meg fogsz ölni. Az pedig nem lenne jó. Mert először... - mosolyogva elém lépett, lehajolt hozzám, majd a fülembe suttogott. - Mert először én akarlak megölni téged.
Összetörtem.