Stiles Stilinski Fanfiction [Magyar] (Befejezett)

2. Évad 1. Fejezet ~ Stiles?

Ennyi volt, vége van mindennek.
Elvesztettem az eszemet.
A szomorúság, a gyász és a düh teljesen eluralkodott rajtam, átváltoztam, s csak futottam, amerre láttam.

*****

Egy hét.
Pontosan egy hét telt el Stiles halála óta.
Még csak...még csak el sem tudtam neki mondani az igazságot, hogy mi történt azalatt a két év alatt, mikor távol voltam.
Minden el akartam neki mondani. Mindent!
Azt akartam, hogy boldogok legyünk, együtt. Karácsonykor ülni a kanapén, ölelkezve, egy pléddel a testünkön és forrócsokival a kezünkben. Csak nézni a gyönyörűszép karácsonyfát, amit nagy nehezen felállított.
Biciklitúra, esetleg sátorozás az erdőben.
Csak én, és Ő.
Halk kopogás hallatszódott a csukott ajtón.
Letöröltem a könnyeimet, kifújtam az orrom, majd ledőltem az ágyra, és elmormogtam egy "Gyere" félét.
- Szia, Beth. - pillantottam meg Scott vidám arcát.
Nem, az nem az arca volt. Az csak egy álarc volt.
- Scott. Mi kell? - temettem bele a fejemet a párnába.
Egyedül akartam lenni, és szerintem Scott - nak sem ártott volna egy kis egyedüllét.
Ő folyamatosan kerüli ezt a Stiles - os témát. Nem tudom, miért csinálja ezt, ha nem gyászol, azzal csak magának árt.
- Semmi, csak gondoltam megnézem, hogy vagy. - rántotta meg vállát, majd leült az ágyamra.
Mielőtt még valami olyat mondtam volna, amit később megbánok, a telefonom megcsörrent, a kijelzőn pedig a barátom neve virított.
Felvettem, majd halkan beleszóltam.
- Szia.
- Drágám, egy hete nem veszed fel a telefont, mindig leráztál valamivel. Csodálom, hogy most felvetted. - kacagott. - Holnapra érkezem, meglátogatlak.
- Adam, nem hiszem, hogy most lenne a legalkalmasabb pillanat. Maradj otthon, nemsoká' megyek haza. - morogtam a telefonba. Barátom nem hagyott, tovább nyavajgott. 
- Ugyan már! Akkoris meglátogatlak. Muszáj látnom téged.
Fel ment bennem a pumpa.
- Kicsit elegem van már, hogy sohasem lehet egy perc nyugtom tőled! Azt mondtam, nem alkalmas, szóval otthon maradsz, és majd hívlak. Szia. - hadartam dühösen, majd kinyomtam.
Karmaim kijöttek, épp ezért ökölbe zártam kezeimet. A fájdalom visszaváltoztat. A fizikai fájdalom, természetesen.
- Kicsit durva voltál vele. - súgta Scott.
Megrántottam a vállamat, majd nagyot sóhajtottam.
Ő is így tett, majd kiment a szobámból.
Előjöttek azok a jól ismert könnycseppek, amik már egy hete boldogítanak. Csak folytak és folytak le az arcomon, megállíthatatlanul.
Oh, Stiles, annyira elmondhatatlanul hiányzol.
Mérgesen letöröltem a sós folyadékot az arcomról, majd felpattantam, és felvettem a kabátomat, ami eddig a székemen pihent. Leszaladtam a lépcsőn, majd siettem volna ki a az ajtón, de Scott elém állt.
- Ne csinálj hülyeséget, kérlek! - nézett rám nagy szemekkel. Halványan elmosolyodtam, majd megráztam a fejemet, kikerültem, és kiléptem a hűvös levegőre. Utamat a temető fele vettem, ahova két napja temettük el...
Már messziről kiszúrtam a sírt, amit friss, gyönyörű virágok vettek körül. Nagyot sóhajtottam, s már kezdtem bekönnyezni, mikor finoman arcon vágtam magamat.
- Ne sírj, oké? Nem azért jöttél, hogy bőgj a barátod...volt barátod sírjánál. Elvégre Stiles sem ezt akarná. - vettem erőt magamon, s a sír felé lépkedtem. Eleinte még magabiztos voltam, de minél közelebb értem, annál jobban szomorodtam el. Nem bírtam, nem tudtam visszafogni magam.
Letérdeltem a sír elé, majd könnyes szemekkel bámultam a sírkövet.

"Stiles Stilinski.
Barát, társ, fiú."

- Nem megy....nem megy, Stiles! Nem megy sírás nélkül. - zokogtam. - Nem megy nélküled. Én...feladom. Vége.
A szívem majd megszakadt. Csak azt akartam, hogy minden oké legyen, és végre a karjaiba ugorhassak. Hogy megcsókolhassam, s közben meghúzzam a haját, hogy Ő pedig belenyögjön a csókba.
De ezek már csak álmok.
- Bárhova követtelek volna. - halványan elmosolyodtam. - Elmentem volna a világ végére is. - kicsi szünetet tartottam. Az ujjaimmal kezdtem játszani. Áttértem másik témára. - Bárcsak láthattam volna a boldog arcodat, mikor leérettségizünk. Már csak pár hónapot kellett volna várnod. Elnevettem magamat, igazából nemis tudom miért, szerintem csak kínomban. Ez a nevetés pedig sírássá alakult.
- Tudom, hogy élsz, tudom, hogy itt vagy! - kiabáltam zokogva. - Mert te nem halhatsz meg, te vagy Stiles Stilinski, aki sima emberként is mindent túlél a baseball ütőjével! Te vagy...te vagy Stiles Stilinski...
- Hé, semmi baj...- fogta meg a vállam valaki. Hátrafordultam, de a könnyfátyoltól nem igazán láttam semmit. Végül kivettem, hogy Malia volt az. - Mindannyiunknak hiányzik. Gyere, hazaviszlek.
Hevesen, kétségbeesetten kezdtem el rázni a fejemet. Malia megfogta a derekamat, majd húzni kezdett, én pedig könnyezve kapálóztam a levegőben, hátha Stiles megfogja a kezemet és segít nekem. Nem jött be.
- Malia, nem halt meg! Hiszen Ő Stiles, a túlélő! Eressz...- sírtam hangosan.
- Sajnálom, Annabeth. - suttogta, mire végleg összetörtem.
Hiányzik Stiles. Hiányzik a becézgetése, hogy már nem simogatja meg a hajamat és nem mosolyog rám többé. Hiányoznak a csókjai, úristen, a csókjai valami eszméletlenek voltak.
Hiányzik a hangja, az ölelése és az illata. Hiányzik ő maga, a létezése, mindene.
- De hiszen itt vagyok, Ana. - súgta egy hang, ami eléggé hasonlított Stiles - éra.
Szemeim kikerekedtek, szívem eszeveszettül kalapált.
Olyan jó érzés újra hallani a hangját.
- Stiles?