Stiles Stilinski Fanfiction [Magyar] (Befejezett)

2.Évad 5.Rész ~ Összetört szív.

- A-annabeth. - suttogta Stiles. És ismét megtörtént. Ott ültem Stiles mellett, és lenéztem rá. Szemeim kikerekedtek. Nem, ez nem történhet meg mégegyszer! Csak álmodom...csak álmodom...- Sa-sajnálom, nekem itt a tö-történetem vége. A-ana. Örökké szeretni foglak. É-és az emlékem benned fog élni, a tiéd pedig bennem. - vért köhögött fel. Hevesen megráztam a fejemet. Sírni kezdtem, majd mosolyogva megsimogattam arcát.
- De Stiles, túlélted. Elbúcsúztúnk, de túlélted. Keresünk téged, és meg is fogunk találni. - mosolyogtam.
- Ké-kérlek, ígérj meg valamit. Tú-túl fogod élni. És meg-megmutatod nekem, hogy igenis erős vagy. És ké-képes vagy rá. Mert te, Annabeth Hale, mindenre képes vagy. Mert e-erős vagy. És bá-bátor, na meg gyönyörű. - mosolygott fájdalmasan. Értetlenül néztem. Mintha nem hallott volna.

- Szeretlek, Stiles Stilinski. Én hősöm. - hallottam saját hangomat, mire teljesen összezavarodtam. Oldalra fordultam, s megpillantottam magamat. Zokogva, csak Stilesra figyelve.
- Sze-szeretlek, Annabeth Ha-Hale...- súgta, de a végére elhalkult. Újra elsírtam magam, majd oldalra pillantottam, magamra. Teljesen lefagytam...még mindig emlékeztem rá, mit éreztem akkor. Hogy az idő megállt, a külvilágból semmit sem érzékeltem. És hogy a szívem...a nagy lyukkal a közepén, majd' kiszakadt. Megfogtam a vállam, illetve csak fogtam volna, de a kezem keresztül ment rajta, mintha csak a levegőben kapálóznék. Visszanéztem Stilesra, aki élettelül feküdt a fölfön. Erőt vettem magamon, majd felálltam.
- Megtalállak, Stiles Stilinski. És végre egyszer, boldogok leszünk. - szóltam. A telefonom csörögni kezdett. Megtapogattam a zsebeimet, de nem találtam telefont. Ismét értetlenül fordultam körbe.

Felpattantam a rozoga székből. Szemeimből egyből kiment az álom, s ismét, ahogy az álmomban, megtapogattam a zsebeimet, de megint nem találtam telefont. Mire rájöttem, hogy a sheriff telefonja csörög, már mindenki megébredt, csak a sheriff nem. Scott odalépett a kanapéhoz, és óvatosan rázogatni kezdte a Mr. S.-t. Szegény, mióta a fia meghalt, vagyis eltűnt, biztosan alig aludt, meg is értem miért. Mr. S. felriadt, s egyből a zsebéhez kapott, és villámgyorsan felvette, mielőtt még lerakják a telefont.
- Igen? - szólt bele a fáradságtól rekedtes, mély hangján. Miközben a vonal túlsó végén beszélt valaki, a sheriff fáradtan megdörzsölte szemeit, majd felállt, és az irodai konyhába lépett, hogy öntsön magának egy bögre kávét. - Értem. Köszönöm szépen, azonnal indulunk.
Ezzel letette a telefont, és homlokdörzsölgetve ránk pillantott.
- Baj van? - léptem egyet közelebb, majd kezemet vállára tettem. Erre elmosolyodott.
- Épp ellenkezőleg. A fiam Chicagoban van. - ivott bele kávéjába. Mindenkinek elkerekedett a szeme. - Spuri haza, fiatalok, készülődjetek. Hosszú út áll előttünk. Fél óra múlva itt találkozunk. Aki késni mer, itthon hagyom.
Nem kellett kétszer szólni, elindultunk hazafele. Illetve Alfred hozzám.

*****

Kerek fél óra múlva már a kocsiban ültünk, indulásra készen.
El sem hiszem, hogy körülbelül harminc óra múlva ismét láthatom életem szerelmét.
- Mehetünk, srácok? - fordult hátra a fiúk felé a sheriff. Szokásosan, én ültem az anyós ülésen. Bólintottunk, mire Mr. S. beindította a kocsit.
Az út túl hosszú volt, párszor el is aludtunk, kivéve a sofőrt. Megértem, hogy miért nem akart megszállni este egy motelben. Mert minnél előbb a karjaiban akarta tudni az egyetlen fiát. Én sem álltam volna meg.
Mikor Chicagoba értünk, délután kettő körül járhatott. Egyből a rendőrségre mentünk.
- Hol van? - kérdezte a sheriff, miután berontott az rendőrfőnök irodájába. A férfi először Mr. S-t mérte végig, majd futólag ránk pillantott és felállt, majd a kezét nyújtotta.
- Noel Stilinski? - húzta fel szemöldökét. A sheriff bólintott, majd elfogadta a kezét. - Már vártam önöket, Dennis Peterson vagyok, a chicagoi rendőrfőnök. - visszaült a székébe, majd papírok között kezdett kutakodni. - Megadom a fiú lakcímét. Behozatni nem szerettem volna, a barátnője igencsak megijedt volna.
Rám pillantott. Kikerekedtek a szemeim.
Barátnője? Ezt most rám értette? Nagyon remélem.
Noel bólintott, majd miután Dennis a kezébe nyomta a papírokat, megköszönte, és sebes léptekkel a kijárat felé indult, mi pedig utána.
Újra kocsiba ültünk, és a papíron leírt cím felé vettük az irányt. Az izgatottságtól alig kaptam levegőt, nem tudtam lenyugodni. A fáradság egyből kiment belőlem.
Mit fogok neki mondani? És ő mit fog mondani? Egyáltalán változott valamit, vagy maradt az a babaarcú, rövidhajú, édes és kedves Stiles, akinek én ismertem? Vajon még mindig szeret? Vagy teljesen megfeledkezett rólam?
A ház egész szép volt. Se túl nagy, se túl kicsi. A bejárati ajtó előtt állva, még jobban izgultam. Legalább százszor elképzeltem, vajon milyen érzés lesz újra megcsókolni. Scott bekopogott, majd vártunk.
- Megjött a pizza! - hallottam egy női hangot az ajtó túl oldalán. A féltékenység hulláma ment át rajtam.
Egy lány nyitott ajtót, egy idős volt velem. Gyönyörű fogsorát kivillatva vigyorgott, de mikor meglátott minket, kérdőn pillantott ránk, ahogy mi is rá. - Öhm...sziasztok. - szólásra nyitottam a számat, de egy hang sem jött ki ajkaim közül. Nem bírtam megszólalni. - Leila vagyok, segíthetek valamiben?
- Szia, Leila. - szólt Scott. - Stiles Stilinskit keressük. Itt lakik?
A lány először felvonta szemöldökét, majd bólintott.
- Édesem, téged keresnek. - hátrafordulva kiabált be a házba. Elsápadtam.
Édesem?
- Kik azok, szerelmem? - lépett a lány mellé Ő.
Kikerekedett szemekkel néztem rá.
Stiles volt, csak felnőtt változatban. Haja hosszabb lett, majdnemcsak válláig leért, illetve növesztett magának egy kicsi bajuszt és szakállat. Nagyon jól állt neki, sokkal férfiasabbá, szexibbé tette. Sokkal nagyobb izmai lettek, rövid ujjú, fekete pólója miatt ez elég feltűnő volt.
Bármennyire is dobogott most a szívem, bármennyire is szerettem belé újra, bármennyire akartam a karjaiba zuhanni, és megcsókolni őt, most csak egy szó járt a fejemben.
Szerelmem.
Így hívta a lányt.
A szerelmének.
Ez a szó olyan volt, mint egy kés. Egy kés, ami ezerszer szúr szíven. És tényleg úgy éreztem magam, mint aki menten elvérzik. Éreztem, hogy falfehér leszek, a világ forgott körülöttem, hányingerem lett, majdnem elájultam. Scottba kapaszkodtam, aki stabilan tartott a derekamnál.
- Apa? - kérdezte a fiú könnyes szemekkel, majd apja karjaiba vetette magát. Mindketten elsírták magukat.
Mosolyogni akartam, meghatódni, de nem ment. Csak a lüktető fájdalmat éreztem, ami minden pillanat után egyre jobban fájt. - Annyira hiányoztál!
- Elmenjünk kicsit? - súgta a fülembe Scott. Nem értettem, miért teszi ezt. Azt hitte, meghalt a legeslegjobb barátja, nem látta hónapok óta, mégis el akar menni, csak azért, mert rosszul vagyok. Megráztam a fejemet, majd elhúzódtam tőle.
- Nagyon aranyos vagy, de foglalkozz a legjobb barátoddal. - mosolyogtam Scottra halványan. Ő is rám mosolygott, majd csatlakozott az öleléshez. Alfred vigyorogva figyelte őket.
- Hé, minden oké? - kérdezte tőlem Leila. Felé fordultam. A lány több volt, mint gyönyörű. Ragyogó volt, egyenesen tökéletes. Rövidnadrágban volt, így bárki megnézhette hosszú, napbarnított lábait. Egy pizsama felsőbe bújt, de kerek melleit még az is kiemelte. Csodás akalja volt. Gyönyörű arca. Tökéletes mosolya. Dús, barna hajkoronája. És nagy, zöld szemei. Ráadásul kedves is volt. Nem volt okom gyűlölni. - Látom, hogy nem vagy jól.
Ez talált. Nem voltam jól, nagyon nem. Hogyan is lehettem volna, mikor a szívem darabokban, már-már szilánkokban hevert?