Stiles Stilinski Fanfiction [Magyar] (Befejezett)

15. Fejezet ~ Igaza volt

El sem hiszem, hogy mind a ketten kimondtuk. Fel sem tudom fogni, hogy ilyen rövid idő alatt, hogy a francba szerethettem belé.
És hogy Ő hogyan szerethetett belém.
- Minden rendben? - kérdezte Stiles, pár perc elteltével.
Hevesen bólogatni kezdtem, majd könnyezve a nyakába borultam.
Ettől a sráctól kapok meg majd mindent.
Vele csókolóztam először, valószínűleg vele leszek először úgy is, és nagyon remélem, hogy Ő lesz majd az, aki megkéri majd a kezemet, és gyereket szülhetek neki.
Természetesen mindent csak a maga idejében.
Emellett tőle kaptam meg életem első 'szeretlek' - ét.
Szerelmet és izgalmat hozott az életembe, na meg egy kis szomorúságot is.
- Biztos minden rendben? - kérdezte meg aggódva, miután már könnyeim potyogtak. - Ha valamit rosszul csináltam...
- Semmit sem csináltál rosszul. - szóltam közbe szipogva, mielőtt még beképzel magának valamit, és egész nap hallgathatom a bocsánatkérését. - Pont ez az, Stiles. Minden tökéletes.
Éreztem, hogy szája felfelé görbül, ezzel mosolygásra kényszerítve engem is. Elváltam tőle, majd a fürdőbe lépve a tükröt közelítettem meg, ahol megnéztem könnyeimtől elázott arcomat. Megmostam az arcomat hideg vízzel, majd megtöröltem.
Most már sokkal jobb.
Megfogtam Stiles kezét, majd összekulcsoltam ujjainkat, és húztam magam után, egyenesen a nappaliba, ahol vendégeink felkapták fejüket érkezésünkre. Vigyorogva dőltem a kanapéra, ezzel magam után ránva Stiles - t, aki az ölemben landolt.
Mindenki röhögni kezdett, én meg vörös arccal bújtam barátom hátába.
Barátom.
El sem hiszem, hogy végre kimondhatom ezt a szót.
Nekem van barátom. Nem fogok egyedül meghalni. Bár erre még van esély.
Stiles átült mellém, majd hagyta, hogy fejemet vállának döntsem.
- Mi van itt? - hullant le mellém bátyám.
- Semmi. - válaszoltam szűkszavúan.
Sóhajtott, majd bólintott egyet.
- Beszélnünk kéne.
- Beszéljünk. - mosolyogtam, majd felemeltem a fejem, és rá emeltem tekintetem.
- Négyszemközt. - nyelt egy nagyot, majd felállt.
Nagyot sóhajtottam, egy puszit nyomtam Stiles arcára, majd feltápászkodtam, és követtem Derek - et, aki időközben elindult az egyik ajtó felé, s végül a földszinti fürdőben kötöttünk ki.
- Tessék? - köszörültem meg torkomat.
Szó nélkül átölelt, én pedig a döbbenettől elfelejtettem egyből reagálni, de pár másodperc múlva kapcsoltam, és visszaöleltem őt.
Csak úgy álltunk, egymás karjai közt, körülbelül két percen keresztül.
- Miért? - suttogtam, miközben még mindig szorosan tartott derekamnál.
- Mert vissza akarlak kapni. Mint húgomat. - súgta. - Azt akarom, hogy bízz bennem.
- Ezért tenned kell. - mosolyodtam el, majd elengedtem. Nagyot sóhajtottam, mire kérdőn nézett rám. - Mindig a fallal beszélgettem.
Szemöldökeit felhúzta, láttam rajta, hogy nem érti miről beszélek.
- Bármi bajom volt, csak bementem a szobádba, és a fallal beszélgettem. Komolyan, ő lett a legjobb barátom. - poénkodtam, mire kuncogott egyet. Komoly hangnemmel folytattam. - Amíg...amíg nem voltál mellettem, magányos voltam. Nagyon. Őszintén szólva, nem barátkoztam, még az iskolában sem. Én...mindig kimentem a vonatállomásra, hátha egyszer meglátlak, ahogy leszállsz, majd átölelsz, és a fülembe súgod; 'Hazajöttem'.
Kínosan felnevettem, majd nyeltem egy nagyot. Nem értem, miért mondom ezt el neki. Talán mert úgy érzem, tudnia kell róla.
Igen. Tudnia kell róla. Persze, Beth. Ennél naivabb nem is lehetnél. Megint el fog hagyni. - nevetett rajtam belső hangom.
Nagy levegőt vettem, nehogy elsírjam magam.
- Öhm...persze várhattam akármennyit, úgy sem jöttél. - nevettem fel könnyezve. - Mindig csalódottan mentem haza. Mióta elmentél, mindennap úgy mentem haza. Mardosott belülről az érzés, hogy nem tudom hol vagy. Hogy nem fogsz megvígasztalni.
Száját szólásra nyitotta, de nem hagytam, hogy akár egy szór is kiejtsen ajkai közül.
- Egyetlen egy kérdésem van. - töröltem le szipogva a kósza könnycseppeket arcomról. - Ha nem jöttem volna ide, te még mindig boldogan élnéd az életedet?
Ismét meg akart szólalni, de most nem vágtam közbe. Kíváncsi voltam a válaszára.
De Ő nem szólt. Csak állt, és nézte a padlót. Szégyellte magát.
Helyes. Szégyellje is. - szólt ismét a belső hang. De most igaza volt. Szégyellje is magát.
- Nem. - szólalt meg végre. - Tudd, nem élném boldogan az életemet. Mert nincs, és nem is volt boldog életem.
Rideg volt, és távolságtartó. Na, erre nem számítottam.
- Honnan tudod, én mit éltem át? Mintha olyan kellemes lenne vérfarkasként élni. Semmit sem tudsz erről az egészről, mégis, mióta itt vagy, folyamatosan csak azt hallom, neked milyen szar életed volt. Egy cseppet sem gondolsz abba bele, nekem milyen volt? Szerinted nekem nem is hiányoztál? - hadarta dühösen. - Tudod te, hányszor mentem haza, mikor pont suliban voltál? Nem. Nem értem, miért siránkozol, mikor a Te életed luxus volt az enyémhez képest.
Csalódottan megrázta a fejét, majd kinyitotta az ajtót, és jó erősen becsapta maga után.
Ott hagyott engem, döbbenten.
Csak kikerekedett szemekkel néztem, és próbáltam feldolgozni az előbb hallottakat.
Az igazság, mint a villámcsapás, úgy csapott belém.
Nem az fájt a legjobban, hogy ezt pont Ő mondta, és hogy pont ezeket mondta. Az fájt a legjobban, hogy igaza volt.
Teljesen igaza volt.