Stiles Stilinski Fanfiction [Magyar] (Befejezett)

2. Évad 2. Fejezet ~ Jól leszünk.

- Annabeth! - rángatott Malia. - Stiles halott!
Nagynehezen kiszabadultam a kezei közül, viszont csak pár másodpercig voltam szabad, Malia megint elkapott.

*****

- Itt vagyok, Ana. - hallottam újra simogató hangját.
Hevesen rázni kezdtem fejemet. Az ágyamon ültem, és csak üresen néztem a falat.
- Nem vagy itt. Csak képzelődöm. - suttogtam a lehető leghalkabban, amennyire csak tudtam. Ha így haladok, az Eichen-házban végzem. Nem állok messze tőle.
- De itt vagyok, tényleg. Ments meg, szerelmem. Kérlek.
Könnyeim ismét potyogni kezdtek.
- Próbáltalak megmenteni, de meghaltál! Tűnj el! - sírtam.
Nem is tudom, hogyan tudok még sírni.
- Azért vagyok itt, hogy higyj benne, hogy még élek. Hogy halld a hangomat. - szólt, s mintha éreztem volna, hog megsimogat. Arrébb húzódtam.
- Nem látod, hogy ezzel csak fájdalmat okozol nekem? - emeltem fel a hangomat. Átöleltem két térdemet. - Kurvára meghaltál...kibaszottul halott vagy.
- Sajnálom...- mondta szomorúan, s ez volt az utolsó szó, amit hallottam tőle.
- Én még jobban. - súgtam.
Egy részem azt mondogatta, hogy erős vagyok, tovább kell lépnem. Hogy Stiles is ezt akarná, és hogy nem sírhatok örökké. Viszont...az a lyuk a szívemen megakadályoz abban, hogy felálljak. Hogy továbblépjek. Az a lyuk, ami olyan mély, hogy képtelenség betömni. Az a lyuk, amit Stiles halála szakított ki a szívemből, és lelkemből egyaránt.
Nagy levegőt vettem, s próbáltam meggátolni, hogy egy újabb pánikrohamom legyen. Ekkor viszont a szobám ajtaja kicsapódott, és belépett rajta valaki. Nem néztem oda, mert nem érdekelt, hogy ki az. Nem érdekelt, mert tudtam, hogy nem Stiles az.
- Annabeth Hale! Te gyenge, gyáva, törött lány. Hogy vagy képes tükörbe nézni? Nem szégyelled magad, hogy csak itt siránkozol? - a hang szigorú volt, s mikor végzett a monológjával, megforgattam a szemeimet, majd odapillantottam.
- Lydia, mit...mit akarsz? - próbáltam határozott lenni, de a sírástól a hangom berekedt, s köhögnöm kellett. A lány, válasz helyett csak megfogta a karomat, s a fürdőbe ráncigált. Belökött a zuhanykabinba, majd rám engedte a jéghideg vizet, mire felsikítottam.
- Hagyd abba ezt a nyomorult viselkedést! Stiles ezt akarná? Nem! Akkor ne legyél ekkora balfék, szépen elmegyünk, és egy jó adag kajával és jó kedvvel összeragasztjuk a törött szíved.
A telefonját kezdte nyomkodni, csakhogy közben elfelejtette, hogy rám még mindig zúdúl a hideg víz, és már didergek. Gyorsan elzártam, majd kerestem egy törölközőt.
- Biztos elég volt? - pillantott fel a telefonjából barátnőm, s felvonta a szemöldökét. Vacogva bólogattam, majd kerestem magamnak tiszta, száraz ruhákat. Addig a banshee helyet foglalt az ágyamon, ahol pár perce még csurogtak a könnyeim. - Jólvan, akkor azt hiszem, megyünk LA-be.
Kikerekedett szemekkel ránéztem.
- Mivan? Az van a legközelebb, és a kaja is jó! - vigyorgott, én pedig megforgattam a szemeimet. Csend telepedett közénk. Gyorsan átöltöztem, majd leültem mellé, ő pedig megfogta a kezemet, és a szemembe nézett. - Figyelj...mindannyiunknak hiányzik. Nem vagy egyedül, és soha nem is leszel. Átsegítünk ezen. Mindenki úgy-ahogy, de feldolgozta, ideje lesz neked is.
Nagyot sóhajtottam, majd bólintottam.
Lydiának teljes mértékben igaza van, nem sajnálhatom magam örökké. A többiek sokkal régebb óta ismerték, mégis...elfogadták. Stiles jobb helyen van. Ő ott folytatja kalandjait, mi itt lent küzdünk. S majd, ha találkozunk, büszkék leszünk egymásra, és elmesélünk mindent. Már alig várom azt a napot. De addigis, örökké szeretni, és emlékezni fogok rád, Stiles Stilinski.

*****

Lydiával eljöttünk Los Angelesbe, egész jó itt. Végigjártunk már pár üzletet, a lábaim sajognak, éhes vagyok, és fáradt. Viszont örülök, hogy eljöttem. Friss levegőn vagyok, és a lábfájás, éhség, illetve a sok ruhapróba eltereli a figyelmemet, úgy mindenről. Ha hazaértünk, beülök egy kád forró vízbe, sok habbal, gyertyákkal, és egy kis vörösborral. És nem fogok gondolni Stilesra. Csak magamra, amit elhanyagoltam már egy ideje. Mégiscsak nőből vagyok, nem?
- Lydia, baromi éhes vagyok, a sok szatyor meg már vágja a kezemet. - panaszkodtam barátnőmnek, aki egy újabb üzlet felé vette az irányt, de amint meghallotta a hangomat, megfordult, és fenyegetően feltartotta a mutatóujját.
- Annabeth Hale, nem panaszkodunk! Volt elég időd arra, most vásárolunk. Úgyhogy, fogd be a csinos szádat, és nézzünk rá egy szép rúzst.
Ezzel ő lezártnak tekintette ezt a beszélgetést, viszont én nem. Lydia megfordult, újra a butik felé indult, én meg újra beszélni kezdtem.
- A rúzsok neked valók. Nekem a hamburger való a kezembe. És már hiányolom. Kérlek, Lydia, ígérem, hogy utána az összes boltba bemegyünk, csak együnk már, kérlek.
Nagyot sóhajtott, majd ismét felém fordult.
- Végülis, alig ettél mostanában, már nagy haladás, hogy könyörögsz a kajáért. - szólt gúnyosan, én pedig elnevettem magam. - Na végre! Egy kis nevetés, így tovább. Haladjunk, irány a meki.
Barátnőm elsétált mellettem, én pedig gyorsan megköszöntem istennek. Illetve bárkinek, aki fentről nézett, és elintézte.
A mekiben nem voltak sokan, viszont azt sem mondanám, hogy egyből sorra kerültünk.
- Mit adhatok? - szólt kedvesen a fiatal lány, mikor végre valahára kérhettünk kaját.
- Két csibeburgert szeretnék, egy közepes krumplit, egy közepes epershaket, és egy kicsi kólát, jég nélkül. - soroltam a kívánságomat. Míg a lány - Alice, mint a névkártyáján volt - pötyögött, Lydia megforgatta szemeit.
- Te fogsz csődbe vinni. - motyogta az orra alatt, én pedig kuncogni kezdtem.
Barátnőm is elmondta, mit szeretne, majd miután megkaptuk az ételt, leültünk valahova.
Rengeteget beszélgettünk, nevettünk, és nagyon jól éreztem magam. Lydia felvidított, és megértett. Tudta, milyen rossz nekem, hiszen neki is ugyanolyan rossz volt. És bár nem mondta, tudtam, hogy ezt nem csak értem, hanem maga miatt is csinálta. Mert el akarta felejteni az elmúlt hetet. Ezt teljesen megértem, és nagyon örülök neki, hogy ő nem az a "sarokban sírós" típus, hanem igenis fel áll. Hát, én az előbbi vagyok. Nem tagadom, minek?
- Köztünk vagy még? - lóbálta meg a karját az arcom előtt barátnőm. Heves pislogásba kezdtem, majd rá mosolyogtam, és bólintottam. - Akkor jó. Igazából végeztünk, és a többiek is mindjárt jönnek.
Felvontam a szemöldököm, de mielőtt bármit is kérdezhettem volna, berontottak a meki ajtaján, aminek majdnem ki is tört az üvege. Kikerekedett szemekkel néztem a közeledő csapatra.
Scott, Kira, Liam, Hayden, Derek, Allison...mindannyian itt vannak.
A szemembe könnyek gyűltek, ahogy végignéztem rajtuk. Viszont egy valamin megakadt a tekintetem.
Scott kezében...ott volt Stiles ütője.
Amíg én a sokk hatása alatt voltam, ők leültek hozzánk.
Lassan belenéztem Scott szemeibe, majd könnyes szemekkel rá mosolyogtam.
- A jeepjével jöttem. - súgta boldogan. - Remélem nem lesz mérges.
Felnevettem, majd letöröltem az arcomon szánkázó könnycseppeket.
- Nem, biztos nem lesz mérges. - vigyorogtam.
Itt volt a csapat...az én csapatom. A csapatom, akik már a kezdetektől velem voltak, segítettek. A csapatom, a barátaim, a családom. És habár egy igen fontos személy fizikailag nem volt itt, mindenki tudta, hogy lelkileg nagyon is itt van, velünk nevet, ránk mosolyog, esetleg hozzánk ér. Szomorú voltam, de egyben boldog is. Tudtam, bármilyen szörnyűség fog történni, mi együtt leszünk. Mert itt nem egy ember a "ragasztó", aki összetart másokat. Itt mindenki az. Egymást tartjuk össze. És ez így baromi jó.
- Mindenki itt van. A mekiben. Nagyon király. - hallottam Stiles nevető hangját. Oldalra pillantottam, s láttam őt. Mosolygott, és tekintetével végigszántotta barátait.
- Az, Stiles, az. - sóhajtottam mosolyogva. Még mindig fájt kimondani a nevét, de már közel sem annyira, mint egy hete.
- De Scott még megbánja, hogy a Jeep-embe ült! Az az enyém! - vágott durcis fejet, mire muszáj volt elnevetnem magam. A barátaimra néztem, akik egymással voltak elfoglalva. Nevettek, beszélgettek. Visszanéztem Stilesra.
- Jól leszek, Stiles. - mosolyogtam. Végre a szemeimbe nézett, és még így, hogy csak képzeltem őt...még így is elvarázsolt.
Mosolyogva bólintott, majd rátette a kezét az enyémre, ami az ölemben pihent.
- Tudom, Ana, tudom. - suttogta, majd eltűnt, én pedig egy nagyot sóhajtottam. A csapat felé fordultam, és hallgattam, amiről beszélgetnek.
Tényleg jól leszek. Mert muszáj jól lennem. Nem csak magam miatt, hanem a barátaim miatt is, akiknek látniuk kell, hogy ha a leggyengébb láncszemnek is sikerült, nekik is fog. Mert fog. És jól leszünk. Nem most, lehet nem is holnap, vagy azután, de jól leszünk.