Az ismeretlen harcos

1. Fejezet

Zuhantam a mélybe, egyre mélyebbre és mélyebbre... már nem éreztem semmit. Sem fájdalmat, sem dühöt. Igaz tele voltam vérző sebbel, törött csontokkal, a fájdalom még tűrhetetlen volt percekkel ezelőtt. De egy óvatlan pillanatban lecsapott rám az ellenfél és már nem volt menekvés. Vesztettem. Kudarcot vallottam már az első fontos csatában. Pedig az ellenfelem nem volt valami kemény. Vagyis ezt hittem.

Mikor megkezdődött a csata még bátran álltam ki ellene, semmitől se félve, hiszen tudtam ellenem nincs esélye. Kegyetlenül neki estem, vertem, vágtam, harcoltam ellene. Az elején még úgy tűnt tényleg nincs egy szemernyi esélye sem. Bátran a képébe röhögtem és hencegtem. Eddig még senki nem volt képes legyőzni, megsebesíteni sem. Mindig megfontolt tervel álltam elő, és kegyetlenül öltem. Bár ez nem meglepő egy olyan gyilkoló géptől, mint én.

Értelmetlennek láttam már a dolgot, hogy tovább kínozzam. Kapott eleget. Bár élveztem a szenvedését. Csak akkor tudtam igazán boldog lenni, ha valakit szenvedni láttam a halál közepén. Ilyenkor még jobban kínoztam, had fájjon csak neki. Mind gyengék és életképtelenek. Aki velem kiáll, az élve sosem jut tovább. Ez így ment minden alkalommal. Már szinte legyőzhetetlennek tartottam magam. Vagy csak az ellenfeleim voltak túl gyengék? Megeshet.

Mikor az utolsó csapást akartam rámérni, hirtelen valaki hátulról csapott le rám. Olyan hirtelen történt, túl gyors volt. Nem tudtam kivédeni, így nagy erővel csapódtam neki a falnak. Aztán hirtelen előttem termett. Irtó fürge. Megragadott a torkomnál fogva és feltartott a magasba. Nem csak gyors volt, de erős is. Nem mondott semmit... csak dühös sötét szem párját láttam. Olyan ismerősen nézett ki. Mintha láttam volna valahol, de nem tudom honnan. Harcoltunk volna egyszer? Nem, az nem lehet. Képtelenség, hogy valaki túlélte volna. Én magam győződtem meg róla, hogy mindet a síron túlra küldtem. De valahonnan mégis olyan ismerős volt, de nem tudtam hova rakni.

Farkas szemet néztem vele, miközben egy terven törtem a fejem, hogy hogy szabaduljak ki. Végre előálltam egy tervel! Csapást mértem rá, amitől meghőkölt, majd újra támadásba lendült. A harc sokáig eltartott. Irtó kemény egy ellenfél. A végére mindketten tele voltunk vérző sebekkel, már-már alig bírtunk talpon maradni. Már alig bírtuk energiával. Én mégis felálltam és odabotladoztam hozzá. Egy varázslattal akartam végezni vele. Puszta kézzel már nem volt erőm végezni vele. De ekkor hirtelen társa felébredt. Az, akivel először harcoltam és..... és....... és nem tudom, hogy a szakadékba taszított.

Szóval így kerültem ide. Csak zuhantam és zuhantam. Nem volt erőm már megmenteni magam. Már nem tehettem semmit. Vártam a halált.