Az ismeretlen harcos

47. Fejezet

*Max*

Felriadtam az álmomból. Pedig milyen kellemeset álmodtam. Bárcsak megtörténne. Ránéztem Fortunára. Ááá... Biztos nem, ha rajta múlik.

Felűltem és a kezemmel kezdtem dörzsölni a szemem. Érzek valamit. Valami ismerőset, de mégis mást. Morgások és vonyítások törtek fel hírtelen az éjszakában.

- Mi ez? - kellt fel hírtelen Fortuna. Olyan hírtelen űlt fel és úgy, mint egy vámpír a koporsóból. A szívbajt hozta rám. Oda mentem hozzá és csendre intettem. Halgatóztunk.

Egy darabig csend.

Aztán egyre nagyobb csörömpölés. Valami vagy valaki felugrott a tetőre. Aztán még egy valaki és mégegy.

Az ablak melett elsuhant valami. Őt követve még több. Daimoon-ok! Egy egész falka!

Fortuna a nyitott fa ajtóhoz rohant, ami hatalmas nagy volt és nagyon nehéz. Próbálta becsukni.

- Mit bámulsz? Segíts!!! - Parancsolt rám. Én is feleszméltem erre és oda rohantam segíteni.

De a Daimoonok már ott voltak. Még kicsit résnyire nyitva volt, de már a pifájukat dugták volna be vicsorogva.

- Mentél innen, te büdös dög! - kiabálta Fortuna.

Alig bírtuk tovább nyomni az ajtót. Kivülről rengetegen akarták belefe nyomni. Ezután viszont hátúlról is morgásokat kezdtünk hallani. Bent voltak.

- Ne ne ne!!!! Ez így nem jó! Intézd el azokat! - mondta Fortuna.

- Egyedűl nem bírod tartani az ajtót.

- Ne törődj azzal. Megoldom. Siess!!!!

Kezemet felemeltem és kékes, villámok kezdtek szétszórödni belőle a mögöttünk lévő daimoonok felé. De nem érte el őket.

Hírtelen egy hatalmas, hófehér daimoon bukkant fel előttük, tágra nyitotta száját és elnyelte az egészet.

- Mi a fene?! - néztem elkerekedett szemekkel az állatra.

- Csak öld meg míg nem késő! - mondta aggódva Fortuna aki az ajtónak feszűlt.

- De hááát.... - léptem közelebb a fehér állathoz, az pedig meg se moccant. - Ő nem PT daimoon-ja? - néztem tovább és lehajoltam hozzá.

Erre az állat csak elfordította a fejét és felvonyított. Abban a percben a többi daimoon is abba hagyta a támadást. Elcsendesedett minden.

Fortuna értetlenűl nézett, és én se reagáltam másképp.

- Lune? - szólaltam meg és az állat bólintott. Nagyszerű a Daimoonok értenek! - Mit szeretnél?

Ő csak morgott erre egyet és közelebb jött. Elkezdett kifele tolni.

- Héhééé... nyugalom. Hova kell menni? - miért nem tudok daimoonúl. Ehhhh.... - lökött kifele továbbra is.

Intettem Fortunának, hogy nyissa ki az ajtót, amit eddig olyan szorgalmasan próbált becsukva tartani.

***

*Írói szemszög*

Hűvös volt ez az éjszaka, mint mostanság mindegyik. Hideg szelek jártak. Ez mindig rosszat jelentett. A Spektra bolygón lakók hihedelme szerint 10 napi hűvös és hideg éjszaka a nyár kellős közepén viszályt és pusztítást jelent. Hát ez volt a 11. nap.

Valami nagy dolog következik, ezt Drake is tudta. Bár ő mit nem tud. Legnagyobb hatalommal rendelkező Persz akit valaha látott a világ. Annyi tudást és erőt halmozott fel az évek során, hogy vele már senki se tudna szembe szállni. Ezt ő is tudta jól és semmitől se rettent vissza. De most valami mégis más. Valami aggasztja.

Most is kint ül a déli erdő szélén és a szakadékba lógatva lábát meredez maga elé. Vajon most milyen dolog járhat a fejében? Mit akar elérni.

Újabb nagyobb széllöket söpör át a tájon, ő pedig csak ül némán, pedig észrevette a mögötte megjelenő női alakot.

- Rég volt már, hogy magadtól csak úgy meglátogattál. - szólalt meg, de még mindig a messzi horizontot kémlelte tekintetével.

- Csakugyan? - ült le mellé a női, szellem alak.

- Igen.

- Hiszen csak egy pár hete találkoztunk.

- Akkor is csak a fiadat jöttél látni.

- Fiúnkat. De nem csak ő miatta jöttem.

- Ugyan Emily. Ki akarna engem látni? Évek teltek el, de te is csak most tudtál vissza jönni.

- Amikor a szükség úgy hozza. A túlvilágnak is vannak szabályai. Nem lehet csak olyan könnyen járkálni a világok között.

- Akkor miért jöttél? - még mindig nem nézett a szemébe.

- Csak látni téged.

- Még mindig nem tudlak megérteni rendesen. - Nyomott egy felháborodott mosolyt Drake.

- Nem is kell. - ráhajtotta fejét Drake vállára. - Nem is kell.... - ismételte majd csendben lehunyta a szemeit. Drake pedig hagyta, hogy a vállain pihenjen. Pár perc néma csönd után Drake szólalt meg.

- Jöhetnél többet is..... - Emily tágra nyitott szemekkel nézett rá. De Drake még mindig nem bírt ránézni.

- Ennyire hiányzom?

- Neeem... - mondta Drake és Emily felröhögött. 

- Akkor nem ezt mondanád. - Két kezébe fogta Drake arcát. - Majd annak is eljön az ideje. De nem most. - mostmár mélyen egymás szemeibe néztek. - Alig várom, hogy újra veled legyek. De most elsőnek Dave-re figyelj helyettem is. Rendben?

- Az a makacs kölyök el van nélkülem is. Egyszer felűl fog múlni.

- De elsőnek mutasd meg neki, hogy mit kell felül múlnia. Még fiatal, tapasztalatlan. El se tudja képzelni mire vagy képes. Most mellette kell lenned.

- És, ha nem lesz elég erős? Ugye tudod milyen kockázattal jár?

- Tisztában vagyok vele. - nyomott egy puszit Drake homlokára. - Majd még jelentkezem. - ezután semmivé lett.