Az ismeretlen harcos

7. Fejezet

Még egy kis időt az erdőben töltöttünk. Míg én egy nagyobb sziklának nekidölve pihentem és tömtem magam kajával, addig újdonsűlt "társam" elment élelmet szerezni a közeli faluból, amiből sikeresen kitiltottak, Lexy elmesélése alapján.

Hát igen. Kellett nekem újra balhéba keveredni, de most akaratom ellenére is. Ez mindig is így volt és már változni sem fog.

Gondolkoztam azon is, hogy míg távol van addig én itthagyom és nélküle folytatom az utam, de ezzel vannak problémák. Ugyanis nem volt hajlandó elmondani, hogy merre is kell menni és milyen veszélyek is várnak ott. Már azon se csodálkoznék, ha kiderülne, hogy egész végig csak félre akart vezetni engem. De ha ez történne akkor véres bosszút állnék. Nem érdekel milyen erős vagy hogy lány. Én akkor is darabokra tépném. De ezzel a döntéssel nem szabad elhamarkodni. Lehet, hogy mégis jó szándék vezérli és rá fogunk találni. (Fujj...mostmár a gondoltaimban is társnak nevezem? Ez undorító...)
De mégis miért segítene? Az ő elmondása szerint legszivesebben megölne. Hát akkor meg? Meg azt is mondta, hogy ő is kereste. Szóval feltett szándéka, hogy engem kihasználva akarja elérni célját. De viszont, ha ezt akarja akkor nem fogom hagyni! Ha kell élet halál harcot fogok vele vívni, de nem fogom engedni, hogy elvegye ami engem illet! Vagyis jobban mondva nem is engem illet, de viszont a további életem függ ettől.
Egy valamiben legalább biztos vagyok. Valami nem stimmel ezzel a lánnyal.

Így üldögéltem és elmélkedtem, míg vissza nem tért.
- Megjöttem! Hiányoztam? -poénkodott.
- Nem! - vágtam rá lazán. És ezzel a lendülettel feláltam és elindultam.
- heee...várjál már! - sietett utánam. - Remélem nem akarsz úgy tenni, mintha nem is léteznék!?
- Nem! Sajnos téged nem lehet nem észrevenni, ugyanis annyit beszélsz!!! - Kiabáltam rá.
- jól van na. - és ezután csendben maradt kb fél percig. - ezt vehetem bóknak? - idegesített  tovább. Hát eddig bírta tartani a száját.
- Nem!!! Békén hagynál végre?
- Sajnos egy helyre igyekszünk így nem. + én tudom az utat.
- Hát akkor mond meg merre kell menni és már itt sem vagyok!
- Hát éppen ezért nem fogom elmondani. Tudom, hogy akkor leráznál. De tudod ez jókis murinak látszik és azért sem akarom, hogy nélkülem legyen benne részed. Meg már mondtam, hogy....
- Tudom, tudom. Nem lennék képes odáig egyedül eljutni... -mondtam monotonon. - szerinted... - ezt pedig csak hozzá sugtam.
- Miazhogy szerintem? Ez már biztos! - ennek meg milyen jó hallása van? Nem hiszem el. Ki készülök mire odaérünk.
- Akkor legalább azt mond meg milyen messze van, hogy fel tudjak készülni az idegösszeroppanásra mire odaérünk!!! - mondtam egyre idegesebben.
- Elég negatívan állsz hozzá a dolgokhoz ugye tudod? Fogd fel ezt, mint egy jó kis szórakozást. Nem lesz semmi gond.
- Dehogyis nem. Már most kikészítesz! - mondtam neki, de erre rám nyujtotta a nyelvét. Milyen gyerekes... - Amugy ne terepd a szót! Mennyi idő az oda út? - néztem rá, de nem szólalt meg. - Mivan, ilyenkor nem tudsz beszélni?
- De tudok. De erre a kérdésre nem tudok válaszolni...
- Tessék? Te most szórakozol velem? Nem azt mondtad, hogy te már egyszer megpróbáltál eljutni oda? Vagy csak itt hazudgálsz nekem össze vissza? Ebből elegem van!!! Fogadjunk azt se tudod mit keresek! - idegességemben beleütöttem egy nagy darab sziklába amely apró darabokra esett.
- Hát szóval ez lenne az igazi erőd? - nézett rám bambán. Hát ez nem igaz, már megint tereli a szót. Esküszöm mindjárt megölöm!
- Válaszolj már!!! Ne tereld tovább a szót!!! - néztem rá egyre idegesebben és lassan éreztem, hogy elborúl az agyam.
Ilyenkor ha eljutok egy bizonyos pontra akkor már nem tudok uralkodni magamon. És mire újra észhez térek késő. Kiskoromban is mindig ez volt a legnagyobb gond. És emiatt nem mertek a közelembe se jönni. De ez most nem lényeg.

- Válaszólj már!!! - ordítottam rá, de nem válaszolt. Csak nézett rám. És ekkor kezdtem érezni, hogy megint alakulok át...
- Nyugi. Nincs semmi baj. - Pillantott rám és mosolygott. Ebbe a lányba meg mi ütött? Nem értem. - Természetesen tudom az utat. De én se jutottam teljesen el, csak félútig. Mondom nagyon veszélyes. - ekkor elindúlt felém szépen lassan. Megérintette a vállam és ezt mobdta: - Nyugi. Minden a legnagyobb rendben lesz. - és már indúlt is tovább.

Amikor megéribtett valami melegség öntött el. Egyből lenyugodtam, nem tudom miért. Ilyen még sosem volt. Senki nem volt rám még ilyen hatással. Van ebben a Lexyben valami különleges az biztos. Meg abban is biztos vagyok, hogy utálom ezt!

Ekkor hirtelen vissza fordúlt:
- Ja és tudom mit keresel. A végzet kardját. - ezek a szavak a lelkem mélyéig hatoltak. ( persze ha van lelkem. Már ebben sem vagyok biztos) Akkor mégis tud mindenről.

Indultunk tovább, de már egyikőbk se szólalt meg. Csak bambán néztem magam elé és követtem ezt a különös lányt. Valamiért azt érzem, hogy igazat mond. Már nincsennek kétségeim. Ez is valami trükk lenne? Már semmit sem értek.

- Amugy te miért keresed ezt a kardot? - kérdeztem egy idő után.
- Látom ez az idegbeteg srác beszélgetést akar kezdeményezni, pedig ő maga kérte, hogy fogjam be a számat. Meg amugy is első dolog az kéne, hogy legyen, hogy bocsánatot kérsz tőlem! - és már megint kezdi a szívozást, pedig most semmi rosszat nem tettem. Jaj Istenem miért büntetsz mindig?!
- Mi van? Miért kéne bocsánatot kérnem? Te idegesítettél fel!
- Én viszont csak beszélgetést akartam kezdeményezni, te meg le ordítottad a fejem a semmiért. Nem szép dolog ugye tudod? - már megint tereli a szót...ez idegesít a legjobban.
- Ajjj...akkor ne is válaszolj a kérdésemre. Nem érdekel!
És nem is válaszolt. Némán mentünk tovább, amíg ki nem értünk az erdőből.
- Amugy a kérdésedre a válasz az, hogy a kard segítségével fel akarok támasztani valakit... - és nem bírta ki tovább beszéd nélkül. Tudtam!
- És mégis kit?
- Az nem tartozik rád! Magán ügy. - zárta le a témát. - És te mit akarsz vele kezdeni?
- Szintén ugyanazt.
- Értem. - nézett komolyan, aztán sunyin elmosolyodott. - Csak nem egy szép lányt akarsz feltámasztani? - röhögött.
Én teljesen elkerekedett szemekkel néztem rá, mint valami elme bajos idiótára. Szerintem az arckifejezésemen kapott röhögő görcsöt.
- Nem dehogy! Miből gondolod? Engem nem érdekel senki magamon kívűl!
- Szóval önimádó vagy. - és már fuldoklott a nevetéstől.
- Heh...meg ne fulladj máskülömben, hogy találom meg a kardot?
- Biztos megoldod valahogy. - és még mindig nevetett.
- Na és te? Veled mi a helyzet? Csak nem azért kérdezted, mert velem ellentétben egy szép fiút akarsz feltámasztani? - szurkálodtam vissza. (Jesszus mit csinálok?)
- Hát...talán.... - mondta és ekkor megint ránéztem azzal az értetlen kifejezéssel amin megint röhögni kezdett.
- Ne nézz rám mégegyszer így mert megfulladok a röhögéstől...
- Hmmm...eddig még az arckifejezéseimmel nem öltem meg senkit. Talán most kipróbálhatom. - erre már mind ketten nevettünk.

Ez a lány teljesen más mindenkinél. Tele van életkedvel, boldog, jó hatást kellt másokban. De el kell ismerni azért nagyon idegesítő amikor piszkálódik vagy szivat. Vagy amikor túl sokat fecseg. De megnevettet amire még eddig senki sem volt képes.

- Amugy sajnálom, hogy leordítpttalak... - böktem ki hírtelen.
- Semmi baj. Már kárpotoltál érte. - és boldogan nézett rám. Ekkor megint valami melegség járta át a testem. Nem tudom eldönteni, hogy ez kellemes vagy inkább fura érzés.

- Amugy nézz csak oda! - Mutatott egy nagy hegyre, északi irányba. Én ösztönösen oda néztem. - Odáig kéne eljutnunk sötétedés elött, vagy különben nagy bajban leszünk. Verseny odáig? - És mire észbe is kaptam felrepült és már szárnyalt is a mutatott irányba.
- Miért is leszünk bajban? - ordítottam utána.
- Ne kérdezz csak gyere! Majd megtudod. - mosolygott és repült tovább. Már megint titkolodzik.