Az ismeretlen harcos

3. Fejezet.

Amikor kinyitottam a szemem egy ismeretlen helyen ébredtem. Sötét volt. Nagyon sötét. Jéghideg szél fújt, amibe beleborzongtam. Próbáltam kivenni a környezetből, hogy merre is vagyok, de nem tudtam rájönni. Teljesen ismeretlen helyen voltam. Azt se tudtam élek-e még vagy már halott vagyok. A sebek viszont már eltűntek rólam. Igaz, hogy hamar gyógyulok, de hogy ennyire? Erre még nem volt példa.
Így hát elindultam, hogy körbe nézzek. Ahogy kivettem a tájból valami sötét erdőféleségben lehettem, de viszont nem hasonlított a megszokott erdőkre, amikben eddig jártam szerte a világon. Minden más volt. Mintha egy másik dimenzióban lennék. A fák sötétes vörös színűek voltak, levelei alig-alig voltak meg. Ha meg is volt fura, különleges alakzatúak voltak. Az egész föld fel volt perzselve és valami különleges, undorító trutyira emlékeztető valamivel volt bevonva. Elsőnek vérre emlékeztetett, de az állaga annál sűrűbb volt.
Haladtam tovább, amikor előjött az a fura érzésem, hogy valaki van még itt rajtam kívül és engem figyel vagy rosszabb esetben követ. Felkészültem minden eshetőségre, pl…ha meg akarna támadni. Már semmiben sem voltam biztos.
A lépteit egyre közelebbről halottam. Hátra néztem, de a sűrű ködtől és a sötétségtől nem láttam semmit. Figyeltem csendben. Pár perc múlva egy alakot vettem ki a távolban tőlem úgy 6 méterre és egyre közeledett. Nem féltem. Vártam, hogy mit szeretne. Ez az illető megállt mellettem és nézett. Én még mindig nem láttam tisztán az arcát, de valami különleges lény lehetett, ahogy kivettem az alakzatát. Nem szólalt meg, én sem szóltam. Egyszer csak felröhögött és ezt mondta:
- Üdv az alvilágban! – és nevetett tovább.
Nem tudtam, hogy higgyek-e neki. Semmiben se voltam biztos. Azt se tudtam hol vagyok, mi ez a hely és ki ez az alak.
- Ki vagy te és mit akarsz tőlem? – kérdeztem egyre ingerültebben.
- Itt inkább csak nekem van jogom faggatózni nem gondolod? – Mondta gúnyosan. – Kár a halálodért. Még rengeteg bajt tudtál volna hozni a világra. Megvolt hozzá a hatalmad, de elszúrtad! Most már nincs vissza út. Itt ragadtál mindörökre! – nevetett tovább.
- Na, ebből most már elég! Mit akarsz tőlem és miről beszélsz? – egyre ingerültebben beszéltem. Már nem volt sok híja az újabb ideg összeroppanásomnak.
- Még mindig nem érted? HALOTT VAGY ÉS A POKOLRA JUTOTTÁL! – ordította és röhögött tovább.
Szóval akkor tényleg igaz. Megtörtént, amitől mindig is féltem. Tényleg halott vagyok!