Az ismeretlen harcos

23. Fejezet

Mikor felébredtem már délután volt. Sikerűlt egy kicsit elszunyókálnom. Felkeltem és kinéztem az ablakon. A vihar már lejebb csendesedett. Már csak a távolból lehetett hallani a dörgéseket. Az eső pedig csak csepergett.

Ezután körül néztem a szobában, de Max már nem volt ott. Így az ajtó felé vettem az irányt, majd lementem a földszintre. Sehol senki. Körbe néztem a házban, de egyik szobában sem volt senki. Hol lehetnek?

Leültem a nappaliban és hátra dőltem. Rég nem voltam ilyen kényelemben. Vagy lehet soha sem. Vagy csak kis koromban. Mielött még minden probléma megkezdődött. Utána minden katasztrofális lett. Egy hely sem volt amit az otthonomnak mondhatnák. Ahova vissza tudnák térni. Ahol várnak...

És most eszméltem fel, hogy nekem nincs senkim akinek fontos lehetek. Hisz én egész életemben csak az ellenségeket gyűjtöttem. Mindenkitől elfordúltam és elutasítottam magam mellől. Talán ez egy nagy hiba volt. Talán ez hiányzott az életemből. Hogy legyen valaki akire számíthatok, akiben megbízhatok. Aki sosem hagyna cserben. És mióta Lexy-vel meg Max-al vagyok végre úgy érzem, hogy tartozok valahová. Még akkor is, ha tudom, hogy ennek vége lesz. Mert csak egy közös cél vezérel minket. Amikor befejezzük utána....

Gyorsan felültem és nem akartam továbbra is ezen gondolkodni. Friss levegőre volt szükségem így kifele indúltam. Közben abban reménykedtem, hogy valamelyiköjük felbukkan. De jobban örültem volna Lexy társaságának.

És mintha meghalgatták volna imáimat, Lexy ott űlt a ház elött és zsemlét majszolt. Hmmm...zsemle....jellemző.

Leültem mellé. Majd mikor meglátott elkezdett mosolyogni.

- Ááá...végre felébredtél!

- Ja. Miből gondolod, hogy aludtam?

- Hát...csak láttam. Olyan ari voltál, hogy nem akartalak felébreszteni. 

- Te nézted ahogy alszom???

- Öööö... Nem... Csak kerestem a többieket és benéztem a szobába.... Ennyi... - zavarba jött. Majd másfele nézett.

- Értem. - mondtam és sunyin néztem rá. De ezt nem láthatta, mert a másik irányban nézett valamit.

- Még mindig zsemle? - kérdeztem.

- Még mindig zsemle. - vigyorgott. - Már jópár napja nem ettem. Neked mi a kedvenc kajád?

- Ööömmm.... - ez elég fura. Még senki se kérdezte, de már tudom, hogy hülyének fog nézni, ha elmondom. De ő csak nézett kiváncsian. - A sajtos rizs...

Elsőnek megint furán nézett rám, majd újra elröhögte magát.

- Biztos finom lehet.

- Az is. - nem pont erre a reakcióra számítottam.

- És ezt hogy sikerűlt összehozni? - érdeklődött.

- Hát...éhes voltam. És nem valami jó szakács vagyok... És ez sült ki belőle.

- Gondoltam. - nevetett és erre már akaratom ellenére én is elmosolyodtam. - Na gyere. Találtam egy kis edző pályát a ház másik oldalán a kertben.

- Tényleg? Észre se vettem.

- Mert esetleg nem néztél ki ablakon? - vigyorgott.

- Én nekem nem szokásom kukkolni!

- Nekem se. Csak jó a szemem. - Gunyolodott majd elrohant hátra. Én futottam utána.

Felkapott egy fából készült kardot és felém suhintott vele. Épp hogy ki tudtam térni előle.