Az ismeretlen harcos

2. Fejezet

Az egész életem lepergett a szemem előtt. Mint valami filmvetítésen láttam az életem, hogyan kezdődött és ér véget nem sokára, bármely pillanatban.

A legelső emlékeim arról szóltak hogyan nőttem fel egy szerető családban. Szüleim mindent megtettek, hogy boldog legyek, én cserébe jól viselkedtem, azt akartam, hogy büszkék legyenek rám. Igaz néha mégis rosszalkodtam, mert hát mindenki életében fontos egy kis csínytevés is. Szóval életem első pár éve szépen és boldogan telt el.

Aztán 6 éves koromban fura képességek törtek elő belőlem. Elsőnek féltem tőle, nem tudtam mit tegyek, hogyan reagáljak rá. Így próbáltam magamba fojtani, de mindig előtört. Egyre furábban viselkedtem. Mintha ez a hatalmas erő irányított volna. Már nem voltam önmagam. Minél nagyobb lettem annál intenzívebben lépett elő. Nem bírtam uralni. Nem tudtam mit tegyek, hogyan szabaduljak meg tőle. Nem akartam ennek a birtokában lenni. Újra rendes gyerek szerettem volna lenni, de már késő volt.

Innentől kezdve állandóan bajba keveredtem. Nem szándékosan, de vonzott a veszély. Közben az erőm vészesen nőtt és egyre vadabb lett. A korombeli gyerekek gyűlöltek. Mind megvetett, elűztek. Számkivetettnek éreztem magam. A felnőttek gyerekeiket tiltották tőlem. Aki mégis a közelembe merészkedett az csak azért, hogy kigúnyoljon és piszkáljon. Próbáltam nem törődni velük, de túlságosan felhergeltek. Égett bennem a düh, és ez mindig verekedésbe torkollott. Innentől kezdve már nem bírtam uralkodni magamon, igazi szörnyeteggé váltam. 10 éves koromban pedig annyira nem bírtam elviselni a sok fájdalmat, hogy már...... megöltem az első embert, aki hozzám, mert szólni gúnyosan. De ekkor nem voltam tudatomnál. Mintha átvették volna fölöttem az irányítást. Amikor lenyugodtam és tisztán láttam már mindent, össze szörnyülködtem azon, mit tettem. Elmenekültem. Nem mertem haza menni ezek után. Egy igazi gyilkos vált belőlem. Sosem akartam ezt. Nem én nem. De mégis megtörtént. Nem tudom hogy. Szörnyűségeket műveltem, de nem akartam. Mégis élveztem. Mondjátok meg ez normális? Nem hiszem. Fájt amit tettem, de nem sajnáltam. Ez a két érzés kavarodott bennem állandóan. Mintha két énem lett volna: az egyik jó, a másik rossz. De egyiket se tudtam elérni. Mindig a kettő között álltam valahol.

Két évvel később mégis vissza tértem. Vissza mentem a szüleimhez. Meg akartam változni. Beléptem az ajtón és üresen találtam a házat. Nem volt otthon senki. Vártam pár órát hátha haza érnek. De nem jöttek. Vártam még. Senki. Körül néztem a jól ismert szobákon és számtalan jó emlék jutott eszembe. Elmosolyodtam rajta. Aztán eszembe jutottak azok az emlékek, amiket mindig is elakartam felejteni. Bárcsak ne történtek volna meg. De mégis megtörtént és ezen már nem tudtam változtatni.

Ekkor nyílt az ajtó. Egy ismeretlen család lépett be. Kicsit vissza hőköltek, amikor megláttak, hogy ott ülök a lépcsőn és megdöbbenve figyelem őket.

-Hát te meg ki vagy? Mit keresel itt? – Kérdezte a férfi.

-Én itt lakok. Maguk mit keresnek itt? – Válaszoltam vissza.

-Na ne szórakozz velem fiacskám! Már két éve miénk a ház és tudtommal te nem vagy a családunk tagja! Szóval mit keresel itt? – Egyre ingerültebben beszélt.

Két év.....két éve elköltöztek volna? Nem is kerestek? Nem vártak haza? Teljesen lefagytam. Nem tudtam mit válaszoljak. Megrémültem, hogy mi történhetett. Miért mentek el nélkülem? Biztos elhagytak, amiatt amit tettem. Meg is értem. Sok fájdalmat és csalódást okoztam nekik, pedig az ellenkezőjét fogadtam meg.

-Mi lett az elöző családdal akik itt éltek? – Kérdeztem félve a válaszától. Néma csend lett. A nő és a férfi össze nézett, aztán rám. Még pár percig nem szóltak semmit.

-Hát tudod....- kezdte a nő. – Azt a családot meggyilkolták és kirabolták miközben az eltűnt fiúkat keresték.....

Erre már nem tudtam mit felelni. Néma csendben álltam és néztem őket. Egyre hevesebben vert a szívem. Elkezdett könnyezni a szemem. Sírtam és sírtam. Nem tudtam vissza tartani. Egyre idegesebb lettem. Megint elő tört belőlem az a vérszomj. Én miattam halt meg a családom! Ha szembe néztem volna azzal, amit tettem akkor ez nem történt volna meg. Az én hibám az egész! Gyűlöltem magam. Utáltam magam! Elborult az agyam és amire újra feleszméltem a nő és a férfi halott volt. Egy kisfiú állt az ajtóban. Kb. tőlem 2 évvel lehetett fiatalabb. Keservesen sírt az ajtóban. Közelebb léptem hozzá. Ő hátrább lépett, de nem mert megszólalni. És ekkor jöttem rá honnan volt ismerős az a szempár. Ő volt az a kisfiú! Ő volt az akinek a szüleit megöltem még régen! Most már tudom. Nem gondoltam volna, hogy ő fog egyszer majd megküzdeni velem, és hogy ilyen erőssé vált! Elképesztő! Akkor az estén megkíméltem az életét. Nem volt szívem bántani, azután amit tettem a családjával. Akkor még éreztem valamit.

Az életem ez utáni szakaszát kiképzésen töltöttem. Keményen edzettem, hogy minél erősebbé váljak és minél könyörtelenebbé. 18 éves koromra verhetetlen lettem. Jártam az országokat és teljesítettem az emberek kéréseit. Könyörtelenül öltem. Közben kezdtem rájönni, hogyan tudom kordában tartani azt a tömérdek erőm.

És hogy pont most érjen véget az életem, amikor még csak alig kezdődött el? Röhejes, nem igaz? Ilyen gyenge lettem volna mégis a kezdetektől kezdve? És mi lesz ezután? Nem érzem, hogy pont most kellene, pont így befejezni.

Ekkor behunytam a szemem és végleg elaludtam. Vagyis azt hittem.