Logolepsy (BTS Suga ff) /BEFEJEZETT/

Huszonkettedik fejezet

Nem tudom megállítani könnyeimet, végigcsorognak arcomon, miközben halkan szipogok. Fogalmam sincsen, hogy mégis mióta ülök a teraszajtónak dőlve, de a lakás egy ideje koromsötétbe borult. Nem kapcsolok villanyt, a szemem hozzászokik a fény hiányához.

Solar halk dorombolása hallatszik ki a hálószobából, ám jelenleg ez sem képes jobb kedvre deríteni. Fogalmam sincs, hogy hol lehet Yoongs, nem hiszem, ha a legutóbbi helyre ment volna. Egyáltalán mégis milyen szokás ez? Igazán szólhatna a barátainak, ha egyedüllétre van szüksége, nem kell a frászt hozni rájuk. A legutóbbi esettel ellentétben, Jin most tényleg ijedtnek tűnt.

Az egész heti fáradtság rám telepedik, én mégsem vagyok képes felállni, hogy hazamenjek aludni. Muszáj megvárnom Yoongit, találkoznom kell vele. Még inkább elszomorít a tény, hogy valószínűleg látni sem akar majd, de muszáj kitartanom e mellett. Önzően azt akarom, hogy még egyszer rá nézhessek, hogy látványát elraktározhassam magamban. A fejem kezd elnehezülni, még inkább rátámaszkodom a teraszajtóra, és egy pillanatra lehunyom a szemem.

Azonnal magamhoz térek, amint meghallom a kulcsot fordulni a zárban. Azt hiszem egy pillanatig, hogy álmodom vagy képzelődöm, de aztán valaki belép az ajtón. Nem kapcsol villanyt, csak azt hallhatom, hogy valami csattan az előszoba padlóján. Végül belép a nappaliba, Yoongs alakját vélem kivenni. Nem vesz észre, hiszen a szobában sötét uralkodik, az ő szeme pedig még nincs hozzászokva ehhez. Végül összeszedem a bátorságom, és felállok.

- Yoongs, minden rendben? - szólalok meg.

- Aubrey? - hallom elképedt hangját, a következő pillanatban pedig felkattintja a villanyt.

Egy percig meredten állunk mind a ketten, egymást bámulva. Végignézek borzos, szőke haján, borús tekintetén és összeszorított öklén. Határozottan nem örül annak, hogy láthat, de én mégis magamba akarom inni látványát.

- Mit keresel itt? - kérdezi ingerülten.

- Muszáj volt látnom azt, hogy rendben vagy...

- Menj haza - jelenti ki, ellenkezést nem tűrően.

- Még nem. Minden rendben van veled?

- Most azonnal menj innen! - kiált rám.

- Yoongi, kérlek, csak azt akarom tudni, hogy jól vagy-e... - habogom, miközben egyre ingerültebbé válok.

- Aubrey, baszd meg! Nem volt elég, hogy azt mondd soha többet ne találkozzunk?! Nem nehezítetted meg eléggé az utóbbi hetet számomra?- hasít hangja a levegőbe.

- Azt csakis a te érdekedben tettem. Szerinted csak neked volt az egész heted maga a pokol? - észre se veszem, de én is felemelem a hangom.

- A döntéseddel összetörted a kibaszott szívem! - kiáltja, miközben tesz néhány lépést felém.

- Azzal ugyanúgy a saját szívem is összetörtem!

Elképedve áll előttem, mire megindulok felé. Sós könnyek marják a szemem, miközben megállok vele szembe, és kezemet vállára igazítom. Nem húzódik el, így átölelem. Érzem, ahogy megfeszülnek az izmai, lefagyva áll ott egy pillanatra, de nem lök el.

- Ezt rohadtul elbasztad - suttogja, miközben megragadja államat.

Felkészülök arra, hogy kibontakozik ölelésemből, nekem meg haza kell mennem. Ám, ahelyett olyat tesz, ami hihetetlenül meglep. Megcsókol.

Fogalmam sincs, hogy mit tegyek, a szívem kihagy egy ütemet. Ingerülten és követelőzően szorítja ajkát az enyémre. Végül viszonozom a csókot, minden fájdalmamat és vágyakozásomat kiadva. Két kezét a combom hátsó részére igazítja, majd annál fogva megemel, miközben továbbra sem töri meg a csókunk. Lábamat csípője közé fogom, miközben elképedek erején. Nem egy porcelánbaba súlyával rendelkezem, így nem a legegyszerűbb megemelni.