Logolepsy (BTS Suga ff) /BEFEJEZETT/

Tizennyolcadik fejezet

Megnyugszom, miközben belökjük az épület üvegajtaját. Bent csak biccentünk a biztonsági őrnek, láthatólag ő már hozzászokott Yoongs késő esti látogatásaihoz. Szótlanul szállunk be a liftbe, fogalmam sincs, hogy most mi következik. Kíváncsian követem a még mindig a kezemet fogó szőkeséget, aki egyenesen a stúdiójába igyekszik. Éppen, hogy csak belépünk az ajtón, ő egyenesen az asztalához lép, majd a fiókból kocsikulcsot halász elő.

- Komolyan Kumamon kulcstartód van? - nevetem el magam.

- Ne csúfolj. Ez swag! - néz rám morcosan.

Önkéntelenül is felnevetek ezen újra, annyira aranyosnak találom hirtelen. Lenézek még mindig összekulcsolt ujjainkra, mire a gyomromban verdesni kezdenek a pillangók. Soha nem hittem volna abban, hogy ez az érzés lehetséges, de most kiélvezem minden pillanatát. Meglepetésemre nem maradunk sokáig a stúdióban, újra liftbe szállunk, majd végigsétálunk a parkolóházon. Nem sok autó várakozik, az itt dolgozók nagy része már biztosan hazament. Yoongi lelassít egy fekete autó mellett, és kinyitja nekem az anyósülés felőli ajtót.

- Fogalmam sem volt arról, hogy tudsz vezetni - szólalok meg, miközben bekapcsolom a biztonsági övem.

- Nem kérdezted. Csak ritkán vezetek, általában a buszt választom.

- Holnap dolgozni kellene mennünk, remélem nem tervezted azt, hogy sokáig kimaradjunk - szólalok meg újra, miközben kibámulok az ablakon.

- Köszönöm, hogy eszembe juttattad. Elfelejtettem volna felhívni Roset, ha most nem szólsz - pillant rám.

Körülbelül egy órája vagyunk úton, Szöult nemrég hagytuk el, amikor megállunk egy benzinkútnál. Fogalmam sincs, hogy mit tervezhet Yoongi, de vakon bízom benne. Kikapcsolom a biztonsági övem, és kiszállok, hogy kinyújtóztassam lábaim, amíg ő tankol. Biztonság kedvéért gyorsan elugrom a mosdóba, mire visszaérek Yoongs már megint nincs sehol. Egy pillanatra ledermedek, attól félek, hogy talán megint eltűnt. A félelem egy kisebb hulláma önt el, nem akarom megint elveszíteni, nem akarok megint érte aggódni. Viszont szerencsére ez az érzés nem tud sokáig uralkodni felettem, mert a következő pillanatban látom, amint kilép az üzletből, kezében két zacskóval.

- Azok meg minek? - kérdezem kíváncsian, miközben megpróbálok beléjük pillantani.

- Most még lehet nem vagy éhes, de garantálni merem, hogy ez nem marad így sokáig. Na gyere! Még Roset is fel kell hívnom, mielőtt tovább indulunk.

Engedelmesen követem vissza az autóba, beszállunk, de még mindig nem indulunk el. Yoongs előhalássza a telefonját a kabátja zsebéből, majd pár pillanat alatt kikeresi főnöknőnk telefonszámát. Úgy tűnik hamar fogadja a hívást, mert pár pillanat múlva megszólal, eltorzult hangon:

- Rose, van egy kis probléma - mondja fájdalmasan. - Úgy tűnik Aubrey és én ételmérgezést kaptunk. Munka után kipróbáltunk egy nemrég nyílt éttermet, de rossz döntésnek bizonyult. Még mindig kórházban vagyunk, nem tudom, hogy mikor engednek haza...

Muszáj befognom a számat, hogy ne nevessem el magam. Min Yoongi! Sikerült újra meglepned! Soha nem gondoltam volna, hogy valaha egy autóban fogok ülni, miközben a mellettem nyöszörgő Yoongit hallgathatom.

- Köszönöm, hogy megérted a helyzetet. Nagyon sajnáljuk, hogy holnap nem tudunk dolgozni menni. Jó éjszakát!

Amint leteszi a telefont, egy óriási vigyort ereszt meg felém, mire felkuncogok. Lassan beindítja a motort, és elhagyjuk a benzinkutat, végigsuhanva az estén. Aztán, mint a villámcsapás, úgy ér a felismerés, hogy valószínűleg az egész éjszakát vele kell töltenem, ha holnapra már kivettünk egy szabadnapot.