Logolepsy (BTS Suga ff) /BEFEJEZETT/

Huszonkilencedik fejezet

Az autóút alatt egy pillanatra se vagyok képes abbahagyni a sírást. Jin megpróbál vigasztalni, a kedvenc dalaimat dúdolgatja nekem, most mégsem vagyok képes jobb kedvre derülni. Végül mindketten csendbe burkolózunk, én meg igyekszem visszatartani feltörő szipogásomat. Ennek eredményeképpen egy apró csuklás tör fel a torkomból, mire meglepődötten nézek magam elé. Ige, Aubrey! Még csak ez hiányzott! A csuklás addig súlyosbodik, hogy Jin félre húzódik és kiszáll vizet venni nekem.

Egyedül maradva az autóban másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy most mennyire magamra maradtam. Nem hibáztatom Yoongit, egy pillanatig sem őt terheli a felelősség emiatt az érzés miatt. Egyszerűen igazságtalannak érzem az élettől, hogy ezt teszi velünk. Ráadásul nem csak a mi párosunkkal, majdnem minden család túl kell essen ezen a megpróbáltatáson. Miért nem élhetünk egy olyan világban, ahol az emberek nem háborúznak és nincs szükség haderőre meg fegyverekre?

Mielőtt még világmegváltó gondolataim igazán kibontakozhatnának, Jin visszaérkezik és azonnal bevágódik az autóba. Aggódva nyújtja felém a vizet, és rá nézve veszem észre, hogy az ő szeme is vörös, valószínűleg ez idő alatt visszatartotta a könnyeit.

- Már értem milyen lehetett a szüleimnek - töri meg a csendet.

- Nehéz, az biztosan. De egészségesen visszatértél, ez volt a lényeg. Mi is túl leszünk ezen valahogy - erőltetek magamra egy mosolyt.

Ezen a világon mindannyian ugyanolyan törékenyek vagyunk és ugyanúgy szenvedünk az ilyen helyzetekben. Viszont most nekem erősnek kell maradnom, nem mutathatom, hogy mennyire nehéz. Én leszek majd az, aki mindenkit átsegít ezen az időszakon, megéri amiatt összeszedni magam, hogy a többieknek is könnyebb legyen. Teljes erőmmel igyekszem meghozni ezt az elhatározást, bár valami azt súgja, hogy igen nehéz lesz tartanom magam hozzá.

- Pihend ki magad, most az segít a legtöbbet. Ne feledd, hogy holnap már dolgoznod kell, szóval add ki minden fájdalmad - mondja Jin, amint leparkol a lakóépület elé.

- Igyekszem majd. Jin? Köszönöm, hogy vagy nekem. Egyébként hiányzik, hogy már nem vagyunk szomszédok - ölelem át.

- Ne aggódj emiatt, én is egy ideje gondolkozom már a költözésen.

Elmosolyodom ezen a mondatán, megkönnyebbülök, hogy végül mégsem hagytam magára. Lassan kibontakozom öleléséből és elindulok felfelé a lépcsőn. Az ajtóhoz közeledve egyre inkább gombóc kezd képződni a torkomban. Egyedül maradtam, most nincs, aki előtt erősnek mutassam magam. Végre megbújhatok egymagamban, hogy kiadhassak magamból mindent.

Utálom a lakást, utálom minden négyzetméterét. Minden apró tárgy, kis részlet Yoongit juttatja eszembe. Solar azonnal hozzám rohan, amint belépek az ajtón. Még én sem vagyok képes kordában tartani a cicát, miután megsimogattam, azonnal kiszakad karjaim közül és fel-alá kezd rohangálni. Minden szobát bejár, még a fürdőbe is betér, egy pillanatra sem áll le. Zavarodottnak tűnik, egyre panaszosabban nyávog, nekem meg a szívem szakad bele a látványba. Ő is érzi, hogy nem láthatja egy ideig a gazdáját, már neki is hiányzik, pedig még csak most engedtük el.

Nagyot sóhajtok, majd felemelem, hogy együtt fekhessünk le a kanapéra. Folyamatosan simogatom, azt akarom, hogy megnyugodjon kissé, nem hiányzik, hogy legyengüljön.

- Úgy tűnik ketten maradtunk - suttogom, miközben letörlök egy újabb kósza könnycseppet az arcomról.

Az első hónap borzalmasan lassan telik el, a fájdalmam pedig csak fokozatosan képes enyhülni. Alig alszom, nem vagyok képes rendszeresen étkezni sem, annyira zavartan érzem magam. A munkám miatt éjszakázom, emiatt a szemem alól sehogy sem akarnak eltűnni a fekete karikák. Június közepén Taehyung megelégeli szánalmas ábrázatom és rám szól: