Logolepsy (BTS Suga ff) /BEFEJEZETT/

Második fejezet

Dühöm kissé csillapodik, amint belekortyolok gyömbéres teámba. A park melletti kis kávézóban üldögélek, az ablak melletti szokásos helyemen. Rajtam kívül még csak két fiú foglal helyet a sarokban levő asztalnál. A háttérben lassú, hangulatos zene szól, amely most jól esik zaklatott lelkemnek. Valahogy mindig is megszállottan szerettem a zenét, kilenc éves koromban kezdtem hegedülni tanulni, majd tinédzser koromban átváltottam a gitározásra. A szüleim úgy gondolták, hogy valamilyen hangszeren muszáj játszanom, muzikalitás terén sem lehetnek hiányosságaim. Az egyetem alatt azonban abba maradt a zenélgetés, akkoriban annyira elkeseredett voltam, hogy kezembe se tudtam venni a gitárom. Szomorúságomat a rajzolással és versírással vezettem el. Viszont úgy tűnik nem voltam elég szomorú ahhoz, hogy egy remek festő vagy híres költő váljon belőlem, pedig akkor legalább találhattam volna magamnak valami személyre szabott foglalkozást. Gyönyörű, mondhatom magamnak, 22 évesen kapuzárási pánikom kezd lenni.

Mielőtt ideértem volna írtam egy üzenetet Audreynak, amiben azt hazudtam, hogy megint pánikrohamom volt, ezért kellett kifutnom hirtelen. Ilyen esetekben jól jön a tény, hogy tinédzser koromban rendszeresen kellett szembenéznem ezzel a betegséggel. Legalább, ha már megküzdöttem vele, akkor ideje valami számomra hasznosra is felhasználni.

Behúzom a jobb lábam az asztal alá, nem akarom látni szakadt harisnyámat és véres térdem. A nagy rohanásban észre se vettem, hogy korábban a kőkerítésről leesve lehorzsoltam a térdem és a bal csuklóm. A kezemet lemostam már, amikor megérkeztem, a térdemhez viszont nem mertem nyúlni. Rosszul vagyok a saját vérem látványától, így nem lenne szerencsés most ezzel foglalatoskodnom. Majd otthon elintézem, ígérem meg magamnak, amilyen szerencsém van még csak elájulnék az itteni mosdóban.

Füzetem fölé hajolok, majd rajzolgatni kezdek. Az agyam lassan kikapcsol, a külvilág megszűnik létezni számomra. A lapot lassan elborítják az egyenes és görbe vonalak, a teás csészém közben kiürül. Kész is lennék a rajzzal, mikor hirtelen felemelem a tollam és valamit a lap aljára írok. "A lelkem egy rózsákkal teli kert, amelyet rideg kőfalak vesznek körül."

Meglepődve nézek a kész alkotásra. A lap közepén egy vázlatos kis rajz áll, ám amit ábrázol az ledöbbent. A színház melletti kőkerítést skicceltem fel, ám az azon található repedések most nem ürességet sugároznak. Minden kis repedésből, végigfutó hajszálhibából rózsák nőnek ki, az alsó alacsonyabb részét már lassan el is borítják. Még soha nem rajzoltam növényeket, mindig csak tárgyakat ábrázolok vagy sötét önarcképeket készítek.

Döbbenetemből a velem szemben levő szék kihúzásának zaja ébreszt fel. Egyetlen itteni barátom, Jin, mosolyog rám, miközben helyet foglal.

- Már meg sem lepődöm, hogy itt talállak meg. Lassan az összes szabadidőd itt töltöd, ahelyett, hogy velem jönnél valahova enni... - kezdi a szokásos panaszkodását.

Jin nemcsak barátom, hanem a szomszédom is. Amikor megérkeztem, már első este átjött egy tál süteménnyel, hogy köszöntsön, ahogyan az jó szomszédhoz illik. Segített kipakolni és berendezni a lakásom, közben végig beszélgettünk. Megtudtam róla, hogy egy nagy ügynökségnél dolgozik, mint személyi asszisztens, azonban a legnagyobb álma, hogy egyszer az éneklésből vagy a színészetből éljen meg. Szerintem mindenképpen a modellkedést is megpróbálhatná, hiszen hihetetlenül jóképű.

Szokásához híven azonnal elmarja az előttem elterülő füzetet, hogy megnézhesse legújabb alkotásomat. Részletesen tanulmányozom arcát, igyekszem minden kis gesztusából kielemezni reakcióját. Ám, csak szemöldökét ráncolja, majd rám pillant:

- Ez most valahogy másnak tűnik, mint a többi rajzod. Soha nem szoktál növényeket rajzolni.

Idegesen ajkamba harapok, mielőtt válaszolnék neki.