Beletörődni

11.

-Ömm...Rosie itt vagy?-lengeti a karját előttem Harry.
-Persze, miért?-válaszolok még mindig a falat nézve.
-Csak azt hittem valami baj van.-mondja. Baj? Dehogy is, egy kórházban vagyunk, ahol fekszenek a szüleim. Élet és halál közt. A fejemben sincs minden rendben, azt hiszem szerelmes vagyok beléd. Megőrít az önbizalmad és mindjárt kettéhasadnak az ujjaim.
-Minden oké.-biccentek.
-Nem úgy néz ki, téged szólítottak.-mondja és azonnal felpattanok. Majd a rendelőbe megyek, nem is hallottam semmit. Illedelmesen köszönünk egymásnak az orvossal és a nővérkével majd megmutatom neki az ujjaimat a kicsit és a gyűrűset. Elmondja, hogy menjünk tovább röntgenre. Ásítva kimegyek és aztán nem törődve egy hatalmas tömeggel átvonszolom magam a röntgenhez, beadom a papírom és várok 15 percet míg szólítanak. Bemegyek megcsinálják a képet. Közben majdnem elalszom de az, hogy össze vissza nyomorgatják a kezem ébren tart. Aztán még várnom kell, adnak megint egy papírt és vissza a sebészetre. Szerencsére csak egy rövid folyosó választja el őket egymástól.
Mikor visszaérek a tömeg még mindig ott van. Harry. Basszus, teljesen megfelejtkeztem róla. Mármint nem, csak arról, hogy elkísért. A hátamon lèvő táskámból előkapok egy napszemüveget és egy sálat. Mindkettőt a fejemre húzom, a fonatomat elrejtve a sál alá. Átszellemülök és odamegyek Harryhez.
-Szia Harry cica, bocs, hogy megvárattalak.-játszom az ekényeztetettet. A lányok zavarukban odébbállnak és átmennek a folyosó túlvégére.
-Ez meg mi volt?-nevet.
-Mármint mi? Tudod, Hazzi bébi én ilyen vagyok.-csavargatom a sálat.
-Megijesztesz.-suttogja.
Még figyelnek minket így tovább csinálom.
-Hazzi, figyelj már rám.-pirítok rá. Majdnem elnevetem magamat de sikerül megállnom.
-Rosalia..-kezdi el a nővér de azonnal felpattanok és fenékrázósan eltipegek az ajtóig. Amint beérek leültet és elmondja, hogy a kisujjam eltört és a gyűrűs zúzódott. Csak unottan bólintok és feltesz a kezemre egy kötést. A másikra pedig krémet ír fel, de biztos van a dobozomban szóval koncentrálhatok az ágyamra. Háromnegyed háromkor eljöttünk és vagy 2 órája itt dekkolunk. Mèg fél mire hazaérünk, aztán elő kell készítenem a dolgokat holnapra.
-Minden jót!-köszönök el mikor kimegyek az ajtón. Harry sehol, de a lányok felém közelednek.
-Szia, csinálhatunk veled egy képet?-kèrdezi az egyik lány.
-Hízelgő de nem vagyok se híres se szép.-mondom immár normális hangsúlyban.
-Persze, azért vagy Harry Stylessal.-bólogat egy másik.
-Ugyan, Harry egy jó ember aki nem nézi a külsőségeket. Az neki csak ráadás. De ő, jól néz ki azt meg kell hagyni.-mosolygok.
-Sokkal barátságosabb vagy mint elsőre.-mondja elismerően ugyanaz mint előbb.
-Úristen, amiatt ne haragudjatok. Tudjátok rémesen fáradt vagyok.-kérek tőlük bocsánatot.
-Semmi baj.-mosolyognak mind az öten.
-Képet nem szeretnék csinálni de elmondhatom, hogy Harry a barna csizmáját Charlienak hívja.-súgom oda nekik mikor látom, hogy belép. Felnevetnek majd kézenfogva Hazzat elviszem onnan.
-Mi történt?-kérdezi.
-Semmi különös.-kuncogok ártatlanul.
-Inkább hagyom.-legyint.
-Felmenjünk a szüleidhez?-kérdezi én pedig megrészegülve az előbbi tréfámtól vidáman bólintok. Remélem a Charlies dolog elterjed majd.

Amint belépünk apáék kórtermébe lefagy a mosoly az arcomról. Nem nem lehet, de hát akkor szóltak vopna. Az első könnycseppek legördülnek az arcomon. Anyáék nincsenek itt. Nem találom a szüleimet, kétségbe esetten rohanok ki majd egy nővér után megyek.
-Mi történt a szüleimmel? Margaret és Joe Honeys.-lihegem, a futás és a sírás nem megy egyszerre.
-Átvittük őket egy másik kórterembe. Javult az állapotuk ezért áthoztuk őket.-felel kézségesen.
-Most hol vannak?-kérdezem.
-A kettesben.-mutat egy fehér ajtó felé. Gyorsan befutok, Harryvel a nyomomban és örömmel veszem tudomásul, hogy itt vannak. Hirtelen megkönnyebbülök, sokkal jobb. Az ágyuk előtt 2 férfi beszélget. Szakállas, ősz öregemberek.
-Szegények, na meg a lányuk.-ingatja a fejét az egyik.
-Igen, mi lehet vele most? Én szívesen befogadnám. Már ha érted mire gondolok.-kacsint a másik. Fúj, még belegondolni is rossz. Kiráz a hideg és Harry védelmezően átkatol.
Amint elmennek oda megyünk mi is és megfogom apakezét.
-Úgy megijedtem, hogy elvesztelek titeket.-suttogom nekik. Majd anyát átölelem.
-Rosie, minden rendben?-kérdezi Harry.
-Pillanatnyilag igen.-bólintok. Hamarosan úgy is jön valaki vagy valami ami lerombolja. Akármennyire is szeretnék az emberek, hogy beletőrödjek a helyzetembe, nem fogok. Nem leszek a "szegény lány" akit befogadtak. Döntöm el megint, ahányszor itt vagyok ezt megteszem, így tartom magamban a lelket.
-Harry, megyünk?-kérdezem mert már haza szeretnék menni.
Csak bólint, soha nem ilyen szótlan. Mi lelte őt? Már itt vagyunk egy ideje és meg se mukkant. Az út a kocsiban ugyanilyen volt. Legalábbis az első percek biztosan mert utána elaludtam. Az ég sötétje se segített a helyzetemen.
-Ott vagyunk?-kérdezem nyújtózkodva. Majd elkezdek pattogni a széken.
-Nem, de mindjárt igen.-mosolyog. Mi ez a hirtelen kedélyállapot változás? Elkezdek egy idióta táncot és Harry úgy néz rám mint egy bolondra.
-Mi történt?
-Pisilnem kell.-felelem gyorsan.
-Bírd ki, 3 perc.-nevet ki. Tovább folytatom a mozdulatsort majd amint beparkol kipattanok az autóból és felszaladok a szobámba. Közben köszönnek nekem és csak a kézmosásnál esik le kik. A One Direction ült a konyhában. Remek első benyomás Rosie. Lefürdök
m

íg bent vagyok a fürdőben és fogat is mosok. A pijimet előveszem a szekrényből és magamra húzom a nadrágot amikor mindenféle kopogás nélkül Harry jelenik meg. Csak egy halk sikításra futja.
-A barátnőm vagy, láthatlak így nem?-ül le az ágyamra. Tekintve, hogy még csak egy csók se csattant el nem tudom a választ. Felveszem a felső részt és leülök Harry mellé. Kiváncsian nézek rá, mert tudni szeretném miért jött be.
-Csak a koncertről szeretnék beszélni. Szóval, 7-kor kezdünk és 10-kor mehetünk másnap pedig utazunk.-vázolja fel.
-Már összepakoltam.-mutatok a sarokban álló börőndökre.
-Sajnálom ezt a szerencsétlen helyzetet.-hajtja le a fejét.
-Nem kell, ez a te életed. Nekem meg mindegy.-mosolygok rá bíztatóan.
-Lejössz enni? A többiek átmentek a nappaliba.-vált témát gyorsan.
-Nem köszi. Amúgy a holnapi, hogy csak a végére fogok odaérni az baj?-kérdezem. Éhes vagyok, de nem kéne ennem ha tetszeni szeretnék Harrynek.
-Nem, csak akkor adok egy kártyát. De miért is?-kérdez vissza.
-Mert elbúcsúzom a barátaimtól.-mondom gyorsan. Végülis igaz, de nem teljesen.
-Dehogy baj.-legyint és kimegy.
Mobilozok még egy kicsit a holnapról a barátaimmal és aztán elalszom.

-Hihetetlen ez a tömeg.-mondja izgatottan Troy.
Már bejutottunk arra a helyre ahol a szereplőket hívják be. Bloom és Maya a nézőtéren ülnek. A táskámmal mert náluk biztonságban van. Abban található most a VIP kártyám a koncertre és minden fontos. Én képes vagyok elhagyni. Egyébkènt úgy terveztük, hogy hárman ülünk majd, de engem a fiúk berángattak. Csak egy körben ülünk amikor odajönnek hozzájuk interjút készíteni. Arrébb megyek míg őket lefilmezik.
-BoyBand!-szól ki egy securitys férfi majd bekísér minket egy helyre ahonnan ki fognak menni. Ott van még a két műsorvezető. Ha meglőnének se tudnám elmondani a nevüket. De kedvesek mert próbálnak az izzadó tenyerű fiúkba lelket önteni. Kiengedik őket és magabiztosan kimennek. Máris elvarázsolták a közönséget, némi beszéd után elkezdenek táncolni.(fenti videó). Majd amikor abbahagyják csillogó szemekkel néznek végig a tömegen. Állva tapsolnak nekik. A két műsorvezető egymásra néz, bólintanak majd kirohannak. A tenyerembe rejtem az arcomat és ugrálok. Golden buzzer! Elsőre is szimpatikusak voltak ezek az emberek. Nem hiszem el, Golden buzzer! Így összeszedték magukat. A fiúk szaltózgatnak majd megölelgetik egymást. Összenéznek majd felémfordulnak és Mikey felemel majd kivisz. Értetlen pillantások fogadnak de még mindig tapsolnak. Főleg Bloomék.
Megölelgetnek engem is majd én a szélén állva hallgatom végig a kritikákat. Abszolút pozitívak.
-Remélem jól esik hallani.-puszil meg Troy.
-Nagyon.-mosolygok.
Abbahagyják majd Simon megkérdezi, hogy én ki vagyok.
-A koreográfus.-vágják rá a fiúk majd ezután egy hatalmas tapsot kapok. Csak pirulgatva fogadom a dícséreteket. Aztán lemegyünk a színpadról és ott ugrándozunk önfeledten. Nincs is a fejemben az, hogy mit hozhat az este vagy a holnap.