Beletörődni

1.

-Elnézést, kikérhetem Ms.Honeyst?-jön be az igazgatónk sírós tekintettel
biológia órára.
-Persze, menjen csak.-nézett rám a tanár úr. Miközben összepakoltam a barátnőm megkérdezte,hogy mi történt. Vállat rántottam mert én sem tudom. Elköszönve kimegyek az ajtón mögöttem pedig az igazgató, Mr. Yurimata. Egy kedves, öltönyös alacsony ázsiai férfi. Az irodájába tart az utunk ahol több öltönyös nő és férfi fogad. Mostmár tényleg kezdek félni. Valami elrontott Man In Black filmbe kerültem?
-Maga Rosalia Kate Honeys?-kérdezi komolyan egy férfi.
-Igen én vagyok.-veszem elő a táskámból a személyi igazolványomat.
-Nem hiszem,hogy tőlünk kellene hallania, sőt mástól se, de a szülei autóbalesetet szenvedtek és kórházba szállították őket. Kómában vannak.-mondja az egyik nő együttérzően. Nem akarok hinni a fülemnek. Nem,nem lehet. Ők nem sérülhettek meg. Ők nem...Kitágult orrlyukakkal lélegzem hátha így több levegőhöz jutok. De csak abban segít,hogy megnyugtassam magam. Ez valami tévedés,egy rossz vicc. Az kell,hogy legyen. Utat engedek a könnyeimnek és aztán megölelem az igazgatót. Lehet nem veszi jó néven,hogy ölelgetem de a lánya az egyik legjobb barátnőm. Ismer már ennyire. Elhúzodom tőle és az orromat törölgetve visszafordulok a többi emberhez.
-Velünk kell jönnöd, Rosalia. Mi a gyámügytől jöttünk.-simogatja meg a karom az a nő aki elmondta a hírt.
Összeszedtem az összes felszerelésemet majd a gyámügy nyomában elhagytam az iskola területét. Beültem egy nagy autóba ott bekötöttek engem,mintha egy baba lennék és elindultunk. Mi lesz velem? Magamat nem tudom eltartani. A diákmunkámból biztos nem. Nincs hozzátartozóm, de valaki majd csak örökbe fogad. Most nem is én vagyok a fontos hanem anyáék. Mi történhetett velük?

-Meglátogathatom a szüleimet?-kérdezem mikor a sofőr leparkol egy hatalmas barátságtalan szürke épület előtt.
-Amikor végeztünk igen.-dörmögi a mély hangján a mögöttem ülő férfi. Kiszállunk és aztán bevezetnek engem egy kisebb tárgyalóterembe. Ahol a szüleim ügyvédje ül, és egy elegáns kinézetű nő. Bemegyek aztán a kisérőim el is tűnnek.
-Örülök,hogy itt vagy.-köszön egy ál mosollyal a nő. Én többé-kevésbé, megint eszembe juttatták, hogy mit is keresek itt.
-Kedvesem, be kell látnia,hogy a szülei nem nagyon fognak felébredni.-mosolyog álszenten a nő.
-Amíg nem láttam őket, és bizonyára maga még soha nem találkozott velük. Addig nem hiszek magának. A szüleim igen is, élnek.-mondom dacosan. A szememmel mélyen az övéibe nézve.
-Én beszéltem az orvossal és azt mondta, hogy nincsenek jó állapotban.-ránt vállat Mr. South. Össze kell szorítanom a számat. Nem szeretném sírás hangjait kiadni a számból. Nem veszett el minden, csak kómában vannak innen fel lehet még kelni. Anya és apa kitartóak és erősek. Nem hagynának itt engem. Ezer meg ezer apró könncsepp hagyja el a szemem ezekben a percekben.
-Látod, bele kell törődnöd.-simítja meg a karom a hölgy. Nem,nem kell. Ez végleg feldühít. Elveszthetem a szüleimet! Miért ilyen nyugodtak?!
-Nem akarok beletörődni! A szüleim élnek!-kiabálok magamból kikelve. Holott a szívem egy rejtett zugában tudom,hogy ők már nincsenek többé. Szomorúan roskadok le a terem egyik székére és újból felzokogok.
-A gyámja hamarosan megérkezik.-közli velem a csúnya, pókhasú ügyvéd
-A gyámom?-lepődöm meg én tem tudok senkiről.
-Igen, akit 18 éve kértek fel a szülei,hogy legyen az ön keresztapja.-magyaráz. Nem emlékszem senkire. Nekem nincsnek keresztszüleim.
-Áhh,de itt is van.-csapja össze a tenyerét Mr. South.-Rosalia ő itt Harry Styles a keresztapád.-áll fel és bemutat nekem egy zöld szemű, hosszú göndör hajú, fekete nadrágos, virágos inges,több gyűrűt is viselő férfit. A nyakában keresztmedál, a lábán csizma. Soha életemben nem láttam még ezt az embert,csak az inerneten. Ő Harry Styles a OneDirection egyik tagja. Értetlenül nézek az ügyvédre. Képtelenség, hogy ő legyen a gyámom.
Hol van a kandikamera? Vagy ha becsukom a szemem és gyorsan kinyitom felébredek. Ez csak egy rossz álom.
-Rosalia, Harry a szüleid gyerekkori barátja. Ő lesz mostantól a gondviselőd.-mondja a nő.
-Szia.-köszön. Mintha nem tudná mit kell mondania. Ha az ő helyében lennék én se tudnám. Kezd feszélyezni a csend.
-Jó napot.-hajtom le a fejem.
-Sajnálom ami Margarettel és Joeval történt.-csukja be maga után az ajtót. Tényleg ismeri az anyukámékat.
-Rendben, szóval egy kis papírmunka után mehetnek is.-bámulja Harry Stylest a nő nyálcsorgatva.

Egy roppant unalmas óra után megtudtam,hogy Harry rendkívűl udvarias és őt is bántja a helyzet. 22 éves és a Sunhill utcában lakik Londonban. Kezet fogott Mr. Southal és az antipatikus gyámügyis asszonnyal. Majd a holmijaimat magamhoz véve kimentünk a kapun.
-Meglátogathatom anyáékat?-kérdezem tőle.
-Persze.-felel kedvesen majd kinyit egy fekete Range Rovert és beszállunk.
Az út alatt kifele bámulok az ablakon és utat engedek a könnyeimnek. Mit gondolhat rólam? Hogy gyenge vagyok, esetleg együtt érez velem? Vagy csak egy púp vagyok a hátán? Híres,és tele van vele az internet és az újság, nélkülem is van elég gondja szegénynek.
-Megérkeztünk.-szólít meg és leparkol a Szent Ágoston kórház mellett,majd készül kiszállni.
-Mehetnék egyedül? Nem szeretnék felhajtást.-nézek rá először Harryre mióta belépett a tárgyalóterembe.
-Menj csak.-mosolyodik el bíztatóan. Kiszállok, majd megjegyzem,hogy hol áll az autó és bemegyek a kórházba. A fertőtlenítő szaga fogad és egy recepciós nővér.
-Jó napot! Margaret és Joe Honeyst keresem. Kómával kórházba szállították.-mondom el amit szeretnék visszatartva a sírást.
-Te a gyermekük vagy?-kérdezi én pedig bólintok.-Akkor gyere velem.-fogja meg a kezem majd beszállunk egy liftbe és onnan az ötödik emeletre megyünk.
"Intenzív osztály" hirdeti a tábla és összeszorul a szívem. Belépünk egy kórterembe és meglátom anyáékat csukott szemmel feküdni. Bukfencezik egyet a gyomrom a látványtól. Lehet,soha többet nem nyitják ki.
-Átnézed a személyes holmijukat?-kérdezi a nővérke.
-Igen, ha szabad.-lábad könnybe a szemem. Óvatosan átnyújtja én pedig elkezdek kutakodni anya táskájában. Más helyzetben leszidott volna, de most...
Találok rágót, naptárat, és egyéb vacakokat. Aztán eszembe jut a pénztárcája. Abban szokott tartani egy sárga cetlit arra az esetre ha valami rossz történne. Soha nem engedte meg,hogy kinyissam pedig annyiszor próbálkoztam.
Megtalálom majd kihajtogatom.

"Kedves Nini!
Ha most ezeket a sorokat olvasod, nem hiszem,hogy eszméletemnél vagyok. De arra kérlek ez ne szomorítson el téged. Van kötvényed a bankban. Egy rendes keresztapád. Akit, nem ismerhetsz. Ő a legjobb barátom és ne haragudj rá amiért nem volt itt de mi az ország másik felében lakunk. Anne az anyukája sokszor meglátogatott minket. Rá emlékezhetsz.
Arra kérlek ne keseredj el. Éld tovább az életed nélkülünk. Ha kínálkozik egy lehetőség ragadd meg. Én és apukád bízunk benned, mosolyogj ezután is ugyanúgy mint mindig! Helyén van az eszed és a lelked is, csak használd!
Szeret: anya"

Megmosolyogtat ez a kis szöveg, ha ezek az utolsó szavai hozzám örülök,hogy ezek azok. Annyira tipikusan anya. Megteszem amit kér. Felszívom magam és tovább élem az életem. Különben sincs minden veszve, van gondviselőm. Meg reményem arra,hogy anyáék még felkelnek.