Beletörődni

35.

*Rosie*

Elmesèltem neki az egèsz törtènetet. Hogy apa teljesen rendbe jött egy hónap alatt, visszakapta az állását, hogy minden kezdett visszaállni az eredeti kerèkvágásba. Aztán jött a hír a kórházból. Anya szervei leálltak ès már csak az agya küzd. Apa 2 napig gondolkozott, hogy lekapcsolják-e a gèpről. Vègül megtette a lépést és 3 hèttel kèsőbb a családom eltemette az èdesanyámat. Még Anne és Gemma is tudott róla, arról viszont én nem tudtam, hogy ők sem szóltak róla Harrynek. Most kicsit haragszom magamra emiatt, de ilyet nem írhatok meg üzenetben vagy hívhatom fel és mesèlhetem el neki. Azt sem tudtam a barátnőjének tekint-e még engem. Mert èn csak rá tudok úgy nèzni. Senki másra. A barátnőim megpróbáltak segíteni, jobb is lett csak aztán jött az èrettségi is. Nem akartam se enni se èlni, se tanulni. A tetejèben a telefonomat is ellopták. Mindent le kellett tiltani, írni sem tudtam Harrynek. Meg nem is tudtam volna mit. Szörnyű időszak volt az èletemben és mostmár legalább csak a nyomát èrzem nèha. Meg anya hiányát. Most meg itt van Harry. Bekönnyezett szemekkel és engem vizslat a szemeivel. A külsőmet és megpróbál olvasni bennem, a gondolataimban. Amikor befejezem a monológomat csak átölel. A derekamat fogja ès magához húz. Ez életem egyik legjobb ölelése.
-Most itthon vagyok, újra együtt tudunk lenni. Mostmár ketten osztozunk ebben.-mondja.
-Eszem ágában sincs átadni neked a fájdalmamat. Szerintem neked is van elég csak éljünk úgy, mint a baleset előtt. Egy pillanatra megáll benne az ütő.
-Amikor még nem ismertük egymást?
-Mi? Jaj, dehogyis! Mintha egészen rendben lenne minden. Egy kevéske problémával. De egyébként most vacsoráztunk nem kérsz?-kérdezem tőle. Megértést tükröz az arca és sajnálatot.
-Nem tudok, még ki kell pakolnom és a te cuccaid is ott vannak még nálunk szerintem jó lenne, ha hazahoznád őket.
-Igaz is, mehetek most vagy nem?
-Miért ne jöhetnél?-nevet.
-Nem tudom, fotósok, leskelődök.-mosolyogtat meg engem is.
-Még csak Louis sincs ott. Ellel van.-mondja.
Köszönünk apának és már ott sem vagyunk.
-Hiányzott ahogy vezetsz. Olyan jó ütemeket szoktál dobolni a gyűrűiddel a kormányon.-szólalok meg egy kis csend után az autóban.
Kuncog és elkezdi direkt ütni az egyik Michael Bublé számot. Meg nem tudnám mondani melyiket csak Harry sokszor hallgatta ezt a szobában és elmondta, hogy az egyik kedvenc előadója.
-Nekem pedig te hiányoztál. Mindenestül.-sóhajt.
-De már itt vagyok és te is. Mindenestül.-adok egy puszit az arcára.
Egy végtelennek tűnő út után megérkezünk a házhoz. Legalább megbeszéltük mi történt a másikkal amíg külön voltunk.
-Wáo, hát Louis biztos csak egy pillanatra jött haza.-mondja Harry a szétszórt ruhákra és táskákra.
-Megértem, hisz sietett.-nevetek.
-Annyira más lettél.-mondja amikor megyünk fel a lépcsőn.-Nyugodtabb vagy, bátrabban mondod ki a szavakat és vékonyabb is vagy.
-Lehet, sokan mondták. Nem tetszem így?-ijedek meg. Olyan szakadzokhoz érkezett az életem ahol nem lehet hirtelen döntéseket hozni. Át kellett gondolnom mindent amit tenni szeretnék. Fogyni azért fogytam mert egyszerűen nem tudtam enni. Reméltem egy kicsit, hogy majd így jobban tetszem Harrynek. Gondolkozik egy kicsit míg benyit a szobájába.
-Nem arról van szó, csinos vagy, csak más. Én mindenhogy szeretlek. Ez tudnod kell.
-Tudom.-nyugtatom meg és odamegyek megcsókolni őt. Elkezd simogatni a keze is lejjebb csúszik a derekamról én pedig az övébe kapaszkodom és a hajába.
-Szeretnéd?-vesz levegőt két csók között.
-Én téged szeretnélek. Mindenhogyan.-felelem.
-Biztos?
-Teljesen.-bólintok majd felnézek rá mosolyogva. Elérzékenyülten néz vissza rám és utána felültet az ágyra.