Beletörődni

30.

Senki nem állhat az utamba, csak a szobaszerviz...
-Elnézést szeretnék kérni önöktől, de úgy hallottam csörög valami a szobában. Láttam indulni kèszül, gondoltam jobb ha szólok.-mondja, utána rögtön a zsebeimhez nyúlok. A telefonom a szobában maradt. Istenem, az az egy rohadt dolog. Visszaszaladok kinyitom az ajtót, Maya neve villog a képernyőn. Gondolkodás nélkül veszem fel. Majd fülhallgatóval a fülemben távozok. A vonatig rohanok az embereket kerülgetve és röviden felvázolva a törtènteket.
-Az az utolsó...
-Azért mèg együtt vagyunk, legalábbis remèlem.-vágok közbe mielőtt még elkezdené mondani a szidását. Amit más körülmények között biztosan szivesen hallanék, de pillanatnyilag abban sem tudok dönteni, hogy a jobb lábamat helyezzem a bal elé, vagy a balt a jobb elé. Csak a fèl fülemmel hallgatom Mayát a másikkal a pénztárost. Megveszem a jegyemet. Szuper, 5 perc múlva érkezik is. Leülök egy padra és megvárom.
-De nem szóltál neki, hogy eljössz?-szűri le a következő mondandómból a lènyeget.
-Pontosan.-bólintok. Egyszerre sóhajtunk fel, amikor vonatzajt hallok, de nem látom sehol. Megfordulok és meglátom, hogy van egy harmadik vágány is. Csak, ha egyszer minden úgy történne, ahogy az nekem jó lenne. Átugrok minden akadályt és sprintelek, szinte ott vagyok amikor, az a vonat ami nekem kell, elmegy. Megnézem a táblát és a következő fèl óra múlva indul.
-Rose, ott vagy? Rose?-szólogat Maya, de későn válaszolok és lerakja.
Egy bő 20 perc elteltèvel megint hívnak, mosolyogva kèszülök felhívni, amikor nem Maya neve van ott, hanem Harryé. Eszem ágában sincs reagálni. Èn is megtudtam, hogy hívott, de csak később válaszolok. Pont, mint ő. Vagyis, ha nincs az a hívás akkor ki tudja mikor tudtam volna meg. New Yorkban? Esetleg Tokyoban. Bár belelátnék a fejébe ilyenkor és megtudnám miért cselekszik úgy, ahogy cselekszik. Vagy éppen sehogy sem...a példámból kiindulva. Megvárom, míg abbamarad, mert akkor tudná, hogy én tettem le. Megérkezik a vonatom és felszállok. Leülök egy család mellé és megpróbálok ébren maradni a kalauz érkezéséig.
Csalódnom kell, mert ő kelt fel engem.
-Kérem a jegyét.-nyújtja a kezét várakozóan.
Odaadom neki, majd közli, hogy a következő megálló az ahol nekem kell leszállnom. Így várok még öt percet és már a buszmegállóban toporgok. Egy kicsit már lehűlt a levegő, mindjárt megfagyok. De akkor sem mehetek Harry házába. Az nem nézne ki valami fènyesen. Lehet még a hírt is felröppentené a média, hogy betörtek a fiúkhoz. Miközben szállok fel a buszra ismét csörög a telefonom. Ismét Harry hív. Nem veszem fel, a világért sem. Kifizetem a távolsági jegyet majd leülök, végre senki mellé sem kell. Az úton se ül mellém egy lélek se. Ami azt illeti egyedül egy részeges alak van velem. Pár méterrel odébb. Amikor pedig elhagyom a buszt gyorsan, elslisszolok mellette és futok hazáig. A riasztót kikapcsolom utána egyenesen a szobámba megyek. Majd fürdök reggel. Levetkőzöm és bebújok az ágyba. Átvettem Harrytől ezt a rossz szokást, meztelenül alszom, egy kicsit kellemetlen is.

*

Reggel már kipihenten, és illatozva lépek ki a ház ajtaján. Majd reggelizek a kórházban. Ismét egy jó vonatozásra készülök. Egy kicsit azért már elegem van belőle. A mostani célom viszont fontosabb, mint az iskola. Szerencsére csak három megállót megyek ma. Leszállok, és befele sétálok. A nővérpulthoz lépve elmondom a nevem és, hogy mit szeretnék. Felvezetnek az intenzívre ahol apa ül megtörten és anyát nèzi. Közben a kezét fogja. Amikor belépünk teljes értetlenség fogad. Tényleg elfelejtett. Az apukám tényleg nem emlékszik rám. De nem bírom ki, odaszaladok hozzá és megölelem. A legnagyobb meglepetésemre visszaölel. Ez teljes képtelenség...de miért pont a mi családunk?