Beletörődni

31.

-Hát igaz, tényleg van egy lányom.-sóhajt és eltol magától, hogy jobban megnézhessen. Kétségkívül hasonlítunk egymásra. Csak a hajunk nem, a szemünk színe, az arcéleink, viszont ugyanolyanok. Kiköpött mása vagyok apukámnak.
-Felébredtél.-zokogom el azt az egy szót ami éppen ki szeretne jönni a torkomon.
-Fel...és elfelejtettelek. Sajnálom, de hasonlítunk. Senki sem hazudott nekem.-fogja meg a kezem.
-Mit érzel most?
-Ürességet. Hiányzik Margi, nem tudom, hogyan vettem el, nem tudom, mikor születtél. Mélységes üresség tátong bennem úgy érzem. Csak nézem az arcát...és úgy emlékszem rá, mintha 30 lenne. Pedig már negyvennek néz ki és én is.
-Ezt ne hangoztasd, a negyvenedik születésnapjától elkezdte visszafele számolni. Most 38.-nevetek egyet gyorsan, apának is mosolyt csalva az arcára.
-Észben tartom.-bólint. Még egyszer egy szoros ölelésbe fogom. Nem gondoltam, hogy valaha érezni fogom még az érintését, csak reménykedtem. Nagyon erősen.
-És meddig lesz emlékezet kiesése?-fordulok a nővérhez.
-Nem lehet tudni...de ha mesél neki, eltöltenek ketten egy kis időt és beszélgetnek. Ha előhozza a múltat akkor gyorsulhat a folyamat.
-Kezd egy kicsit nyomasztani a hely, Margi pedig biztonságban van. Hívjanak kérem, ha történik valami. Mi pedig-fordul felém-menjünk haza.-kapok az alkalmon és amint elbúcsúzom anyától, illetve apának a papírjai is rendben vannak indulunk. Ez borzasztó hosszú és unalmas, el nem tudom képzelni mi lehet unalmasabb. Papírmunka, már a gyámügyön se bírtam ki. Az, hogy mèg ezzel is büntetnek a legjobb dolog a világon.

-Apa, a haza arra van.-mutatom neki a jó irányt. Amikor végre kiérünk, 4 óra után, és a buszállomáshoz tartunk.
-Persze, hogy is felejthettem el.-csapja homlokon magát amitől csak nevethetnékem támad.
-Végre itt vagy. El sem hiszem.-ölelem meg újra.
-Na, több nap, mint kolbász.-mondja szigorúan, majd kiröhög és átkarol.
-Mèg csak ébren se vagy és máris piszkálódsz.-nevetek majd adok neki egy puszit. Felszállunk a buszra és úgy  viselkedik, mint egy kisgyerek. Mindenhez hozzányúl, mosolyog, nézelődik. Neki is nagy trauma ez, egyik napról a másikra felejtette el a családját. Szerencsére nem maradandó, mert a minden rosszban van valami jó alapon ennek is meg kell történnie. Csörög a telefonom, és Harry kèpe van rajta.
-Harry...? Ő most hány éves?-kérdezi apa amikor meglátja a képernyőm.
-22. Rá emlékszel?
-Persze, vagyis úgy, hogy csak pár hónapos. A szülei, hogy vannak?
-Ömm...nem tudom. Anne aranyos, az apjával még nem találkoztam. Ő vállalta el a gyám szerepét ameddig jobban nem lesztek. De itt vagy szóval...-nem hagyja, hogy befejezzem hanem közbevág.
-Szóval nem tudja, hogy itt vagy? Fel kellene venned.-tanácsolja.
-Veled vagyok, most csak te számítasz.-mondom. Beszélgetünk és az utca is rémlik neki, hisz itt lakott gyerekkorában is. Itt nőtt fel. Amikor belépünk a házba, csak eltátja a száját.
-Úgy tűnik boldogok voltunk.-nézegeti a képeket.
-És leszünk is.-mondom és leveszem a cipőmet. Majd ő is, mert ez apa szabálya. Cipővel nem vagyunk a házban. Csak utcán és köztereken. Annyiszor hallottam már ahogy meséli. Hiányzott már ez is. A kabátomat leveszem
majd bemegyek a konyhába. A hűtő teljesen üres, nem csalódtam Bloomékban. A növényeim is rendben vannak. Ez meg biztos Maya műve, ő a felelősségtudóbb. Egy kávét felteszek és visszamegyek apához, hogy körbenézzünk a házban. De a fülén van a telefon. Vagyis az én telefonom...?
-Á, itt is van, átadom.-nyújtja oda nekem.
-Ki az?-suttogom.
-Harry.