Beletörődni

19.

Amikor már befejezem a tanulást csak ülök és bámulok ki a fejemből. Nem bírok magammal, összeszenvedtem a mai elkért házikat és minden egyéb feladatot. Nem ment ki a fejemből Harry. Ezentúl akkor sehova se mehetek egyedül? Egyszerűen nem bírom, ki kell mennem levegőzni. A tiltás ellenére is. Most talán az összes ember a koncerten van. Hátha mázlim van és most senki se foglalkozik velem. Kinézek a folyosóra és úgy megyek a tetőig. Amint kiérek összébbhúzom a kabátomat és megpróbálom elnyomni a kitörni készülő ideges sikolyomat. Az egész koncert kihallatszik az arénából. A sikítások, a zene az éneklés.  Minden. Még az is ahogy nevetnek Harry rosszabbnál rosszabb poénjain, amiken sokszor csak azért nevetek mert az vicces ahogy ő elmondja és csillogó szemekkel várja a reakciót. A rajongók most láthatják a teljesen elemében lévő Harryt. Nègyszemközt teljesen más, mint a színpadon. Ott sokkal felszabadultabb. Ő ott érzi otthon magát ahogy elnéztem. Egy eldugott padra leülök és tovább  gondolkozom. Egyszerűen szörnyű mit élnek át a híres emberek nap mint nap. Persze az a végtelen szeretet amit kapnak a rajongóktól és az, hogy milyen tehetsègesek fantasztikus lehet. Bár bújkálni nehogy felröppenjen róluk egy csúnya pletyka. Vagy ébben egész hónapban, évben, életben...Elképzelni sem szeretném. Nemhogy átélni. Pedig a legtöbb esetben jó emberek akik a sajtó által kitalált álca mögött vannak, csak éppen takarniuk kell valamit. Vagy valakit. Elkezdem lóbálni a lábaimat, hogy valamivel addig is lekössem magam. Lehet be kellene menjek, most a koncert még jobban felzaklatott. Állnék fel amikor meglátok egy kamerás pasit a szemem sarkából? Ez most teljesen komoly? Értem, hogy ez a munkája, de én beszüntetném. Nem adom meg neki, az örömöt, hogy meglásson és az legyen a következő szalagcím, hogy "A barátnő nem megy a koncertre, vajon Harry Styles miért nem akarta?". Miért vagyok ennyire hülye? Miért nem hallgattam Paulèkra ő elég rég óta van a szakmában. Ezentúl az összes tanácsukat megfogadom. Nem leszek felelőtlen. Éppen agyalok azon, hogy hogyan is másszak ki a slamasztikából amikor a hölgy aki útbaigazított tegnap leül mellém.
-Szép este van nem?-kezdeményez beszélgetést.
-Igen, szép ma az ég.-nézek felfele.
-Nem tudom mennyire szeretnél egy idős nővel beszélgetni, de hallottam a veszekedéseteket. Úgy érzem mindennél jobban véd téged az a fiú. Kérlek ne hagyjatok semmit se közétek állni.-mosolyog rám nem kis meglepetésemre.
-Hát igen, én is érzem. Csak, tetszik tudni nehéz mert ő híres én pedig egy senki vagyok.-sóhajtok. Nem is tudom miért öntöm ki a szìvem a nőnek akinek még a nevét sem tudom, de legalább jól esik.
-A fiú nem így gondolja, látni lehet az arcán. Csak figyelni kell. Különben se legyen ilyen pesszimista kedves...?-utal a nevemre.
-Rosie vagyok. Magát, hogy hívják?-kérdezem.
-Sophie a nevem, nem kell a Mrs. Elvégre csak 60 èves vagyok-feleli nevetve.
-Köszönök minden szót. Azt hiszem most segített nekem mindenben.-ölelem meg a nénit miután felpattanok. Majd további szép estét kívánok majd elmegyek. Érzem, hogy követnek. Teljesen megfeletkeztem a kamerás pasiról. Gyorsabbra veszem a tempót de elkezd videózni máris.
-Miért nem vagy a koncerten?
-Mióta vagytok együtt?-kezd el kérdezgetni. Csak az arcomat takarom. És igyekszem sietni.