Amikor már befejezem a tanulást csak ülök és bámulok ki a fejemből. Nem bírok magammal, összeszenvedtem a mai elkért házikat és minden egyéb feladatot. Nem ment ki a fejemből Harry. Ezentúl akkor sehova se mehetek egyedül? Egyszerűen nem bírom, ki kell mennem levegőzni. A tiltás ellenére is. Most talán az összes ember a koncerten van. Hátha mázlim van és most senki se foglalkozik velem. Kinézek a folyosóra és úgy megyek a tetőig. Amint kiérek összébbhúzom a kabátomat és megpróbálom elnyomni a kitörni készülő ideges sikolyomat. Az egész koncert kihallatszik az arénából. A sikítások, a zene az éneklés. Minden. Még az is ahogy nevetnek Harry rosszabbnál rosszabb poénjain, amiken sokszor csak azért nevetek mert az vicces ahogy ő elmondja és csillogó szemekkel várja a reakciót. A rajongók most láthatják a teljesen elemében lévő Harryt. Nègyszemközt teljesen más, mint a színpadon. Ott sokkal felszabadultabb. Ő ott érzi otthon magát ahogy elnéztem. Egy eldugott padra leülök és tovább gondolkozom. Egyszerűen szörnyű mit élnek át a híres emberek nap mint nap. Persze az a végtelen szeretet amit kapnak a rajongóktól és az, hogy milyen tehetsègesek fantasztikus lehet. Bár bújkálni nehogy felröppenjen róluk egy csúnya pletyka. Vagy ébben egész hónapban, évben, életben...Elképzelni sem szeretném. Nemhogy átélni. Pedig a legtöbb esetben jó emberek akik a sajtó által kitalált álca mögött vannak, csak éppen takarniuk kell valamit. Vagy valakit. Elkezdem lóbálni a lábaimat, hogy valamivel addig is lekössem magam. Lehet be kellene menjek, most a koncert még jobban felzaklatott. Állnék fel amikor meglátok egy kamerás pasit a szemem sarkából? Ez most teljesen komoly? Értem, hogy ez a munkája, de én beszüntetném. Nem adom meg neki, az örömöt, hogy meglásson és az legyen a következő szalagcím, hogy "A barátnő nem megy a koncertre, vajon Harry Styles miért nem akarta?". Miért vagyok ennyire hülye? Miért nem hallgattam Paulèkra ő elég rég óta van a szakmában. Ezentúl az összes tanácsukat megfogadom. Nem leszek felelőtlen. Éppen agyalok azon, hogy hogyan is másszak ki a slamasztikából amikor a hölgy aki útbaigazított tegnap leül mellém.
-Szép este van nem?-kezdeményez beszélgetést.
-Igen, szép ma az ég.-nézek felfele.
-Nem tudom mennyire szeretnél egy idős nővel beszélgetni, de hallottam a veszekedéseteket. Úgy érzem mindennél jobban véd téged az a fiú. Kérlek ne hagyjatok semmit se közétek állni.-mosolyog rám nem kis meglepetésemre.
-Hát igen, én is érzem. Csak, tetszik tudni nehéz mert ő híres én pedig egy senki vagyok.-sóhajtok. Nem is tudom miért öntöm ki a szìvem a nőnek akinek még a nevét sem tudom, de legalább jól esik.
-A fiú nem így gondolja, látni lehet az arcán. Csak figyelni kell. Különben se legyen ilyen pesszimista kedves...?-utal a nevemre.
-Rosie vagyok. Magát, hogy hívják?-kérdezem.
-Sophie a nevem, nem kell a Mrs. Elvégre csak 60 èves vagyok-feleli nevetve.
-Köszönök minden szót. Azt hiszem most segített nekem mindenben.-ölelem meg a nénit miután felpattanok. Majd további szép estét kívánok majd elmegyek. Érzem, hogy követnek. Teljesen megfeletkeztem a kamerás pasiról. Gyorsabbra veszem a tempót de elkezd videózni máris.
-Miért nem vagy a koncerten?
-Mióta vagytok együtt?-kezd el kérdezgetni. Csak az arcomat takarom. És igyekszem sietni.
YOU ARE READING
Beletörődni
FanfictionNem szabadna elveszítened a szeretted. Senkinek sem kellene. De van úgy, hogy az élet váratlan dolgokat sodor elénk. Meg kell tanulni együttélni velük, vagy tenni ellenük. Sok esetben bezáródik egy ajtó és van úgy, hogy nem nyílik ki másik van aki e...