- Annyira szeretnék segíteni- sóhajtottam. A tehetetlenség érzése a legrosszabb, amit ismerek.
- Nem tudsz, Brook - mosolygott rám szomorúan Colin. - Most nem. Ezúttal nem tudunk összehozni egy happy endet. Nekem egyedül kell majd hazamennem, folytatnom az unalmas életem, Gary pedig itt fog maradni, hiszen miért is jönne velem, ő művész, neki céljai vannak, élete van, amit nem hagyhat itt értem. Holnap indul a gép, ez mind...csak álmodozás. Sosem jönne velem.
- Miért vagy ebben olyan biztos? - kérdezte egy hang. Mindketten odakaptuk a fejünket. Gary állt a konyhaajtóban, karba tett kézzel, halvány mosollyal az ajkán. Nem látszott sem szomorúnak, sem meglepettnek.
- Gary, én... állt fel Colin zavartan, de a srác két lépéssel átszelte a szobát, két keze közé fogta az arcát és megcsókolta. Először semmit sem értettem, de aztán rájöttem, mit jelent ez, és az arcomra hatalmas vigyor ült ki. Gary el fog utazni Colinnal.
- Veled megyek, idióta - nevetett Gary, amikor szétváltak. - Naná, hogy veled megyek. Tudod, milyen unalmas volt az életem itt egyedül? Nem hagylak csak úgy elmenni.
Colin is nevetett, összekulcsolták a kezüket, és én hirtelen nagyon felesleges harmadiknak éreztem magam.
- Most jutott eszembe, hogy megígértem Joshnak valamit. Magatokra hagylak egy kicsit - mosolyogtam, és rákacsintottam Colinra, hogy csak ő lássa. Felkaptam a táskám, és még mindig mosolyogva kiléptem az utcára. Minden olyan jól alakult, és ezek ketten olyan boldogok voltak, hogy ez mindenre átragadt körülöttük.
Nem igazán tudtam, mit csináljak most. Joshhal akartam lenni, nagyon, de nem akartam zaklatni a hívásaimmal. Elindultam találomra a park felé, miközben halkan dúdoltam egy dallamot, ami a fejemben ragadt. Bosszantóan keringett az agyamban, és nem emlékeztem, melyik dalból van. De gyönyörű dallam volt.
A park, mint mindig, most is gyönyörű és rendezett volt. Gyerekek, utánuk rohanó szüleik, beszélgető tinédzserek és andalgó párocskák bukkantak fel itt-ott, és majdnem feldöntött egy kutya.
Találomra kerestem egy fát, aminek leülhettem a tövébe. A törzsnek támasztottam a hátam, és elgondolkozva hátradőltem. Rövid nézelődés után elővettem a vázlatfüzetemet, amit mindig magamnál hordok. Kihalásztam a kedvenc ceruzámat is, majd rajzolni kezdtem. Mindig élveztem az érzést, ahogy a bizonytalan vonalakból határozott formák lesznek, ahogyan a fejemben kikörvonalazódik, mit is akarok rajzolni. Ezúttal elgondolkodva szántottam a papírt a ceruzámmal, minden apró részletre odafigyelve, hogy jól vissza tudjam adni azt, amire az elmúlt napokban legtöbbet gondoltam.
Egy órányi javítgatás és tökéletesítés után elégedetten megszemléltem a kész művemet. A lapról Josh mosolygott vissza rám, egyik kezével a hajába túrt, és kicsit kidugta a nyelvét, mint mindig, amikor mosolyog.
- Ha nem ültem volna itt az elmúlt órában, azt hinném, tükörbe nézek - hallottam meg magam mögül egy túlzottan is ismerős hangot. Megfordultam, és Josh elismerő arcával találtam magam szemben.
- Te meg hogy kerülsz ide? - kérdeztem meglepetten. Olyannyira, hogy el is felejtettem elpirulni amiatt, hogy ilyen csúfosan rajtakapott, hogy rá gondolok.
- Erre jártam - vonta meg a vállát, és előrébb csúszott a fűben, egyenesen mellém. - Gondoltam, nem zavarlak. Gyönyörű vagy, amikor alkotsz.
Kicsit elpirultam, és a cipőm orrát kezdtem vizsgálgatni. Aztán felnéztem Joshra, aki komoly barna szemekkel nézett vissza.
- Josh... - kezdtem bele valamibe, amit már nagyon régóta el akartam kezdeni. - Te...te jóformán mindent tudsz rólam. A családomról. A múltamról. De én... Pont annyit tudok, mint a legtöbb rajongótok. Jóformán semmit. Sosem... meséltél nekem a családodról.
Josh arca egy árnyalattal sötétebb lett, és halvány szomorúság futott át rajta.
- A családom nem egy kellemes téma, Brook - sóhajtotta, és a pillangókéssel kezdett játszadozni, ami mindig nála volt.
- Hé - tettem a térdére a kezem. - Én meghallgatlak.
Bólintott, és felsóhajtott.
- Én... Tizennégy voltam, amikor apa meghalt. Épp mint a kis barátnőd. Irina. Apa volt az egyetlen, akivel valaha is megtaláltam a közös hangot. Ezt tőle kaptam - emelte fel a pillangókést. - Apa biztatott, hogy tanuljak dobolni. Nélküle sosem indultam volna el ebbe az irányba. Ő mindig mellettem állt. Anyámmal szemben is. Nálunk ő volt a démon, a család keresztje. Anyám rengeteget ivott, és heroinfüggő volt. Rendszeresen vert minket. Apa megpróbált megvédeni, de egy drogos ember erejét sosem szabad alábecsülni. Alig néhányszor tudta megakadályozni, hogy bántson minket, és őt minden alkalommal bántotta. Egyszer egy kést döfött a hátába. Apa megpróbált elszökni velünk, anyám a gyámhivatalhoz fordult, úgy színészkedett, hogy vissza kellett mennünk. Évekig tartott ez. Jordan egy idő után elkezdett dühös lenni. Azon a napon visszatámadt anyánkra. Anyám egy szekrénynek hajította. Majdnem eltört a gerince. Emlékszem, Abby rohant oda hozzá, és onnantól minden olyan gyorsan történt. Anyám felkapott egy konyhakést és felém hajította, aztán kivetette magát a csukott ablakon. A nyolcadik emeleten laktunk. Emlékszem, ahogy suhogott a kés felém a levegőben, és tudtam, hogy meg fogok halni. És akkor hallottam meg apa kiáltását, amikor elém ugrott. A hasába fúródott a kés. Szinte azonnal meghalt. Miattam. Értem. Mindegy, hogyan mondjuk. Nevelőszülőkhöz kerültünk, most ők azok, akiket szüleimként emlegetek. De a sötétség, amit az első tizennégy évem hagyott bennem, sosem fog már eltűnni.
Sápadtan meredtem Joshra. Sosem hittem volna, hogy ilyenek történtek vele. Hiszen olyan kedves volt, olyan életteli. Megszorítottam a kezét, és a szemébe néztem. Szomorúan nézett vissza, annak az embernek a tekintetével, aki már rengetegszer elmondta ezt a történetet, de még mindig fáj.
- Most már tudod - mondta halkan, és átkarolta a vállam. Nekidőltem, és néhány percig csendben voltunk. Átkaroltam a derekát, összefűztem az ujjainkat. Itt vagyok.
Halványan rám mosolygott. Lehunytam a szemem, és megint azt a dallamot kezdtem dúdolni halkan. Megnyugtatónak találtam, és valahogy illett a helyzetünkhöz.
- Nobody's gonna love you if you can't display a way to capture this - hallottam meg Josh hangját, ahogy énekelt a dallamra. Bárki bármit mondjon, nekem tetszik a hangja. Főleg most tetszett, ahogy elgondolkozva énekelt. És végre-valahára felismertem a dalt, ami a fejemben ragadt. A Roger Rabbit a Sleeping with Sirens-től.
- Nobody's gonna hold your hand - folytattam én is, bár nekem sokkal kevesebb tehetségem van az énekléshez, mint Joshnak. Mosolyogva nézett rám, és a szomorúság lassan eltűnt a szeméből. Pedig a Roger Rabbit nem egy vidám dal.
- Van egy idióta ötletem - mondta Josh, ahogy a pillangókésére nézett.
- Csináljuk - nevettem rá. Josh felhúzott, és a fa törzséhez lépett. Hozzáillesztette a pengét, és határozott vonásokkal valamit belevésett a fába. A nevét. Hátrébb húzódott, és odanyújtotta nekem a pengét.
- Nee, Josh, én nem tudok faragni se.
- Ugyan már, ez egyszerű. Csak írd bele a neved. Segítek.
Elvettem a kést. Josh átfogta a kezem, és irányította. Kicsit elterelte a figyelmem azzal, hogy olyan közel jött, éreztem a nyakamban a lehelletét. De amikor befejeztük, kissé bizonytalan vonalakkal, de ott volt a fa törzsén a nevem. Brook.
Josh és Brook.
