Éppen a szememet sírtam ki otthon, amikor megpittyent a telefonom.
Tyler: brook, josh jól van?
Tyler: kérlek, nézz rá, nem veszi fel a telefont
Beírtam az üzenetet, aztán kitöröltem. Ezt telefonon kell elmondanom. Felhívtam Tylert. Kicsöngött. Hangposta. Mégis kénytelen leszek üzenetben.
Brook: Nem tudom, mi baja van, de megütött. Nem tudok most visszamenni oda, Tyler, sajnálom.
Órákon át ültem a kanapén sírva és el-elszunnyadva, amíg be nem sötétedett. Nem kapcsoltam villanyt, csak ültem ott, és azon gondolkodtam, amit Josh mondott. Talán igaza volt. Talán semmit sem érek. De mi történhetett? Miért most, miért így? Hirtelen azt kívántam, bár itt lenne Colin. Bár lenne még pótapukám.
Hajnali kettőkör riadtam fel arra, hogy veszettül csörög a telefonom. Két nem fogadott hívásom volt már Jennától. Álmosan és zavartan kaptam a készülék után.
- Halló?
- Brook, nagyon nagy baj van. Gyere a kórházba, most - elcsuklott a hangja.
- Mi történt?! - ültem fel.
- Josh.
