2002. augusztus 12.
Josh a fülére tapasztotta a kezét. Már megint, már megint, már megint... A lentről hallatszó hangok kezdtek egyre kevésbé emberi, minél inkább állati formát ölteni, mintha két vérszomjas vadállat ugrott volna egymás torkának, és üvöltve próbálnák feltépni a másikét. Bármit megtett volna, hogy kizárja a hangokat, sikítani akart, hogy az ő hangja elnyomja azokét, de tudta, hogy akkor az anyja fel fog jönni a szobájába, és másnap magyarázhatja a véraláfutásokat és a véres sebeket az iskolában megint. A válla csendesen rázkódott a zokogástól. Hayleyra vágyott, ki akart mászni az ablakon megint, felkapaszkodni a tűzlépcsőn a lány ablakához, és elmenekülni ebből a szenvedésből, de ma nem volt otthon, fellépett a nagy nyári koncerten. Josh felpillantott a faliórára. Nyolc negyvenöt. Most fogják felkonferálni, és leül a kis zongoraszékére. Mosolyog, de nem túl sokat, Hayley sosem mosolyog túl sokat. Leül és eljátssza a darabot, repülnek az ujjai a billentyűkön, egyetlen hangot sem ront el, és mindenki tapsol és ujjong, ő megint mosolyog, de nem túl sokat. Vajon körbenéz majd? Észreveszi, hogy Josh nincs ott? Annak ellenére, hogy megbeszélték, hogy megígérte, és még sosem szegte meg egy ígéretét sem?
Fájdalomkiáltás hallatszott, és valami hangos csattanással összetört odalenn. Josh felugrott. Ne, ne, ne ezt megint. Amikor az apjuk kórházban volt a kés miatt, egyedül maradtak az anyjukkal, aki halálra rémisztette őket már egy mosollyal is. Az volt élete legborzalmasabb pár hete, nem ismétlődhetett meg. Durván letörölte a könnyeit, és kilépett a szobájából a folyosóra. Közbe kell lépnie. A többi ajtó csukva volt, csak Jordan ült mérgesen a saját nyitott ajtajában.
- Bárcsak mindketten meghalnának - morogta, amikor meglátta Josht, és becsapta az ajtót. Josh aggódott a kisfiúért. Nyolcévesen nem normális ilyen dolgokat mondani. De most küldetése volt, és be kellett teljesítenie. A galéria lépcsőjének korlátjába kapaszkodott, hogy erőt gyűjtsön, és megindult lefelé.
Az anyja háttal állt neki, és remegett a dühtől és - valószínűleg - az elvonási tünetektől. Éppen a feje fölé emelt egy lámpát, hogy a földön heverő apja fejéhez vágja. Josh elkapta a karját, és kicsavarta belőle a lámpát. A gyomrát azonnal összeszorította a félelem, de nem remegett meg a karja, és határozottan visszarakta a lámpát az asztalra. Ennek itt és most vége.
- Mit képzelsz, te kis korcs? - kiabálta az anyja, és azonnal lekevert neki egy pofont. Josh összeszorította a fogát és nem mozdult.
- Hagyjátok abba! - mondta, és összefonta a mellkasán a kezeit. Az apja felállt, megtörölte vérző orrát és megfogta a fia vállát.
- Menj vissza a szobádba. Te ezt még nem értheted.
Josh lerázta a kezét. Elege volt, annyira elege volt a félelemből, a kiabálásból, abból, hogy gyereknek nézik.
- Nem! Anya, vedd be a gyógyszereidet, most azonnal! Nem látod, mit művelsz?
A nő nem szólalt meg, de a tekintete úgy elsötétült, hogy Josh rémülten hátrált két lépést. Az anyja felemelte a kezét, amiben még ott szorongatta az imént falhoz vágott lámpa állványát. Josh apja elé ugrott, de az anyja az állvány egy suhintásával fejen találta, és a férfi összesett. Sosem volt még ilyen erőszakos egyetlen verekedésük sem. Anyja felemelte a lámpaállványt, és Josh agya egyetlen gondolatot volt képes feldolgozni.
Meg fogok halni. Istenem, Hayley...
De mielőtt a végzetes csapás elérhette volna, valami hátralökte az anyját, aki nekiesett a könyvespolcnak és nagy robajjal leverte a könyvek felét a földre. Szőke haja alól vér csöpögött, amikor felállt, és az arca állati vicsorgásba torzult. Előtte Jordan állt, dühös arccal, apró ökleit összeszorítva. Josh rémülten indult meg felé, hogy megvédje, de elkésett.
Jordan átrepült a szobán, és szívszorítóan fájdalmas kiáltással betörte a nagy gardrób ajtaját. Beesett a ruhák közé, és nem mozdult, hangot sem adott ki. A kiáltásra lerohant a szobájából Abby is, és odarohant a testvéréhez. Az anyja elindult feléjük, de Josh belekapaszkodott a hátába és visszatartotta. A nő lerázta magáról, és belerúgott. Kihúzott egy kést a konyhai tárolóból, és a fia felé indult. Josh kétségbeesetten mászott hátrafelé, és a lépcső aljában a korlátba kapaszkodva felhúzta magát. Az anyja alig néhány méterre állt tőle, felemelve a kést, egyenesen rá szegezve. Jól dobott célba, Josh tudta ezt, ilyen közelről a kés át fog suhanni a mellkasán, mintha csak vajba hatolna. Az arcán nedvességet érzett, a válla rázkódott.
- Kérlek, anya - zokogta. - Kérlek, ne, kérlek...
A nő őrült fénnyel a szemében elhajította a kést, és nevetett. Josh mintha lassítva látta volna, ahogy a kés felé pörög a levegőben. Hayleyra gondolt, a nevetésére, a haja illatára. Sajnálom -üzente neki, azt remélve, bár megértené majd a lány, mi történt. És már látta is a vörös hajzuhatagot, valahogy beleúszott a látóterébe, érezte az illatot... Meghaltam?
Hayley a karjába omlott, és Josh reflexből elkapta, lerogyva vele az egyik lépcsőfokra. A lány ugyanazokkal a gyönyörű szemekkel nézett fel rá, de valami nem stimmelt. Sápadt volt és remegett, a szemében pedig félelem csillogott. Josh először nem értette, aztán minden a helyére kattant.
Hayley hasában egy kés volt, és a sebből bugyogó vér teljesen átáztatta a kék ruháját, azt a lenkéket, amit Josh annyira szeretett rajta. Védtelennek tűnt, és olyan, olyan fiatalnak.
- Hayley, Hayley, Hayley - nyüszítette Josh, és alig kapott levegőt a rátörő pánikrohamtól. Miért, hogyan, miért, HOGYAN? Valami rettentő hangosan sikított a fejében, és Josh képtelen volt feldolgozni, amit látott. Hayley szája sarkából vér szivárgott elő, és a szeme hirtelen már mintha nem Joshra nézett volna, hanem el valahol a válla fölött, teljesen eltűnt belőle a fény. - Hayley! HAYLEY!
Josh kiabált a lánnyal, rázogatta, könyörgött neki, zokogott, a haját simogatta, de Hayley nem ébredt fel. Elém ugrott, de miért, miért?
Hosszú idő telt el, amíg Josh képes volt elengedni Hayleyt. Gyengéden lefektette az egyik lépcsőfokra, aztán felállt, hogy szembenézzen az anyjával. A nő döbbent arccal meredt a halott lányra a lépcsőn.
Josh megfogta a nő vállát, és elhúzta onnan. A nagy szobaablakhoz vezette, kinyitotta, és átlökte az anyját a párkányon. Utánanézett, és amikor látta az agyát szétloccsanni a betonon, megnyugodva sóhajtott, és visszazárta az ablakot.
Mint egy alvajáró, visszasétált Hayleyhez, mellé feküdt, és lecsukta a lány szemeit. Aztán már csak a hajával játszadozott, simogatta, és sírt. Őt is elvették tőle, mindenkit elvettek tőle, mindenkit...
Fel sem állt onnan, amíg Abby hívta a 911- et, és hosszú ideig a rendőrök és a mentősök megérkezése után sem.
