Lehunyt szemhéjaim mögül éreztem, hogy besüt az ablakon a nap. Nem emlékeztem másra, csak hogy valamikor este elaludtam, és most felébredtem, valószínűleg vasárnap van, nekem meg hasogató migrénem. Halk sóhajjal nyitottam ki a szemem.
Josh arcával találtam magam szemben, aki édesdeden aludt, magához ölelve a takaróját.
Felültem az ágyban, magamhoz szorítva a takarót, mert, amint konstatáltam, nem volt rajtam semmi más. És akkor visszaemlékeztem mindenre. Az estére, a hullócsillagokra, a rózsaszirmokra. Az éjszakára. Hűha. Hűha.
A kezembe temettem az arcom. Atyaég. Ez...túl gyorsan történt, nem lett volna szabad így viselkednem. Mit gondolhat most rólam Josh? Hogy csak úgy rámászok emberekre, amikor részeg vagyok? Hogy az a fajta nő vagyok, akinek nem kell más, csak pénztárca és potencia?
Felkeltem az ágyból, felkaptam a telefonom és kirohantam a konyhába. Felkaptam magamra egy American Idiot-pólót, amit az egyik szék támláján találtam. Tényleg úgy éreztem magam, mint egy idióta. Már vettem is a telefonom, és Jennát tárcsáztam. Két csöngés után felvette.
- Na végre, Brook! Colin már engem hívogatott. Három óra múlva indul, emlékszel? Elaludtál?
- Jenna, segíts - mondtam kétségbeesetten.
- Mi történt? - kérdezte aggódva. - Olyan a hangod, mintha meghalt volna valaki.
- Jenna, én... - dadogtam.
- Brook, kezdek aggódni - mondta. - Mi a baj?
- Lefeküdtem Joshhal - böktem ki, és furcsa zihálás szakadt ki a mellkasomból, ami valószínűleg a közelgő pánikroham jele volt.
Jenna másodpercekig döbbent csendbe fagyott a vonal másik végén, csak azt hallottam, ahogy meglepetten beszívja a levegőt. Aztán olyan hangerővel nevetett fel, hogy el kellett tartanom a fülemtől a telefont.
- Ez nem vicces, Jen! - méltatlankodtam.
- Dehogyis az, Brook! De tudod, mióta drukkolok itt nektek? A vak is látja, hogy néztek egymásra!
- Jenna! Ez nem erről szól! Tegnap...mi ittunk, és most félek, hogy Josh...
- Ugye ezt nem mondod komolyan? - szakított félbe Jenna.
- Végig sem hallgattál.
- Azt akartad mondani, hogy félsz, hogy Josh most lenéz, mert lefeküdtél vele. És ez, Brook, a legnagyobb faszság a világon, elnézést kérek a szóhasználatért.
- De... Ez Josh. Én... Lefeküdtem Joshhal. Ez nem...én... Basszus, pánikolni fogok.
- Nyugi! - kiáltotta Jenna a telefonba. - Össze ne omolj itt nekem! Brooklyn, komolyan nem értelek. Lefeküdtél Josh Dunnal, és nem örömödben vagy a plafonon, hanem kétségbeesésedben.
- De fogalmam sincs, mit kéne csinálnom, mi az, amit az emberek ilyenkor csinálnak...
- Csak intézd el háromig. Colin egy életre megharagudna, ha nem búcsúztatnád el.
- Jenna, le ne tedd! - kiáltottam, de már kinyomta a telefont. Dühösen dobtam le az asztalra, és lehunyt szemmel hátradőltem, a halántékomat masszírozva. Ezúttal Jenna nem bizonyult nagy segítségnek, és annyira én sem vagyok hülye, hogy Tylerhez forduljak ebben az ügyben. Magamra maradtam.
Csukott szemhéjam mögött felrémlett néhány kép az estéről, és akaratlanul megéreztem, hogy egy mosoly akar kibontakozni az arcomon, minden szorongásom ellenére. Josh, ahogy a nevemet mondja, az összekulcsolt kezeink. Hogy ölelkezve aludtunk el. Minden olyan tökéletes volt ebben az éjjelben, mintha álmodtam volna, és kezdtem félni, mi van, ha tényleg álmodtam az egészet.
