2002. május 23.
- Hayley, rohadt hideg van, nem akarsz bemenni? - fészkelődött Josh, és megdörzsölte a karját, hogy kicsit felmelegedjen. - Befagy a seggem.
- Május van, Josh! - nevetett Hayley.
- De az éjszaka közepe is!
- Na és? Hogy látnád a csillagokat nappal?
Josh sóhajtott, és feladta. Csöndben ültek egy darabig a tető peremén, a lábukat lógázva. Josh lefelé bámult, a távolban elsuhanó autók fényszóróira, és azt kívánta, bár elhúzhatna valamelyikben innen. És talán, talán magával vinné Hayleyt is. Oldalra sandított a lányra. A holdfény halvány glóriába fogta a haját, és visszatükröződtek a szemében a csillagok. Elképzelte, hogy nevetne, ha Josh egyszer csak beállítana hozzá azzal, hogy megszökteti. De nem mondana nemet. Ki találta ki azt a hülyeséget, hogy csak tizennyolc évesen szerezhet az ember jogsit? Addig még van vagy négy év. Négy év és két hónap. Még mindig egy tizenhárom éves kissrác vagyok. Francba.
- Odanézz! - kiáltott fel Hayley. - Hullócsillag!
Josh felnézett, de pont elszalasztotta a pillanatot. Csalódottan vont vállat.
- Nem láttam.
- Mert nem nézel fel.
Josh az ég felé fordította az arcát, de aztán megint lenézett. Túlságosan kiszolgáltatottnak érezte magát így. Hayley mindent tudott róla, és mégis félt. A mellkasához húzta a térdeit, és rájuk támasztotta az állát. Ezek csak csillagok, Josh. Nézz fel. Hát nem látod, milyen szépek? Hayley azt mondja, szépek. Nem akarsz vetni rájuk egy pillantást?
- Nem akarok felnézni - motyogta szánalmasan, és eltakarta az arcát. A csillagok olyan messze vannak, a legközelebbi is messzebb, mint egy másik kontinens, messzebb, mint az álmai. Ha ránéz egy csillagra, nem tudhatja, hogy az a csillag hol van most, hiszen csak egy fénymásolatot lát arról, egy régi képet, és az a csillag mára talán halott. Ez mindig megijesztette. Sosem szerette a csillagokat, és Hayley most mégis felrángatta ide. - Hayley, vissza akarok menni. Kérlek.
- Nem megyünk sehová, amíg meg nem látsz egy hullócsillagot - makacskodott a lány.
- Semmi kedvem hullócsillagokat nézni! Tudod, hogy utálom őket.
- Nem is ismered őket! Sosem nézel az égre.
- Nem is akarok.
- A korodbeli fiúk mind odavannak az űrutazásért, a NASA-ért, az űrlényekért... te miért nem?
- Űrlények nem léteznek - morogta Josh.
- Bullshit.
- Hiszel az űrlényekben?
Hayley felvonta a szemöldökét.
- Hiszel abban, hogy te meg én most itt ülünk? Hiszel abban, hogy csillagok vannak a fejünk fölött, és hiszel abban, hogy föld van a lábunk alatt?
Josh a homlokát ráncolta.
- Igen, de...
- És honnan tudod, hogy nem álmodsz éppen? Honnan tudod, hogy nem csak álmodsz engem? Honnan tudod, hogy igazi vagyok? Honnan tudod, hogy nem én álmodlak téged?
Josh össze volt zavarodva.
- Próbálj meg mögé látni, Josh! - ragadta meg a kezét a lány. - Nézd! - mutatott a közlekedési lámpák és közlekedő autók villogó fényeire. - Mit látsz?
- Közlekedést?
- És mit még?
- Embereket... lámpákat... - Josh nem értette.
- Azok közül az emberek közül bármelyiknek lehetünk az álmai. Bármelyikük álmodhat rólunk itt a tetőn, és ha felébredt, nem leszünk mások, csak elhomályosult emlékek a tudatalattijában, két fiktív karakter a felejtés és az emlékezet határán, ahonnan egyszer majd előszed minket és ír rólunk egy könyvet. És nem is fogja tudni, honnan jött az ihlet. Mi pedig vagy itt fogunk ülni a tetőn a végtelenségig, vagy, attól függően, hogyan őrzi meg az emlékünk, csak foszlányok maradnak meg belőlünk. Vagy talán ez, ahol vagyunk, nem is a valóság. Ha leugranék, a föld talán besüppedne önmagába, kifordulna, és kidobna valahol... a túloldalon. Vagy csak visszajutnék ide. Talán ezért lesznek öngyilkosok az emberek. Mert ők rájöttek, hogy játsszák ki a kódot. Talán ha átlépsz egy határon, kinyílnak előtted a dimenziók. Josh, csak kezdj el hinni néhány dologban, és pár hét múlva az olyanok, mint az űrlények létezése, lényegtelen és egyértelmű kérdések lesznek.
Josh egy darabig szótlanul bámulta a lányt, aki még mindig lazán tartotta a kezeit az övében. Egészen kipirult, a telihold fénye csodaszépen megvilágította az arcát.
- Legyél filozófus - nyögte ki végül bénán. Hayley mosolygott.
- Csak azt akarom elérni, hogy végre felnézz a csillagokra, te majom.
- Rendben- ismerte be a vereséget Josh, és felnézett. Istenem, az a távolság. Megint görcsben állt a gyomra. Hayley megérezte, hogy megfeszült, és gyengéden megsimogatta a karját.
- Kibírod. Ezek csak csillagok, nem csinálnak semmit. Csak ott vannak. Nyugi.
- De olyan messze. Ez nekem olyan, mint a tériszony - mondta rekedten Josh.
- Csak próbáld meg látni őket!
Úgyhogy Josh megpróbálta. És ahogy túlnézett a távolságon, és beleveszett a csillagok ködébe, meglátta, amiről Hayley beszélt. Ezer és ezer pislákoló pont, különböző fénnyel, egy tökéletes képet alkotva. Azon kapta magát, hogy nem tudja levenni róluk a szemét.
Az egyik kis pont hosszú csíkká változva szelte át az eget. Hayley rámutatott, de Josh előbb szólalt meg.
- Hullócsillag - mondta ámulva.
Onnantól teljesen elvesztették az időérzéküket. Hanyatt feküdtek a tetőn, csodálták az eget, és beszélgettek, vagy csak csendben feküdtek, egymás légzését hallgatva. Amikor hajnalodni kezdett, a csillagok pedig elhalványodtak, Josh csalódott volt. Megígértette Hayleyvel, hogy még visszajönnek.
Amikor a lány búcsúzásképpen csókot nyomott a szájára, Josh nagyon sokáig állt egymagában a tetőn, a háta mögött a felkelő nappal, és mosolygott.
Kész forróság van itt, mintha nyár lenne, gondolta.
