The Book (H.S.)

25. rész:

Legszívesebben megszűnnék létezni. Megszűnne körülöttem minden olyas fajta érzelmek amik nem helyén valóak. Megszűnne az a világ amiben benne vagyok és nem gondolok a fájdalomra és a magányra. Megszüntetném a fájdalmat egyetlen egy varázslattal, de sajnos ez mind képzelet fantázia. Megszüntetném a magányt a csenddel együtt, de ha ezek nem léteznének akkor az ember a folytonos hangzavar miatt bele őrülne. Megszüntetném az őrületet amik az emberekben lakozik, hogy mindenki egyenrangúan élje a kis világát boldogan. Megszüntetném még azt is, hogy az emberek ok nélkül ítélkezzenek mások felet ahelyett inkább megismerné a múltját. Sőt mi több a múltat is megszüntetném, hogy senkinek se fájjon annyira, de ez lehetetlen mivel a múlttal együtt mik vagyunk mi?! Erre a kérdésre a válasz egyszerű: ha a múltat megszüntetnénk akkor nem lenne jövőnk és nem élnénk a jelenbe. A múlt az egy olyan helyzet de inkább élet szakasz ami pszichológiailag megváltoztatja az embert, még pedig úgy, hogy tanul is belőle.

Miért is tanul a múltból az ember?

Mert akkor nem követi ugyanazt a hibát ismét és ismét, mint egy körforgás. Ha többször is elköveti azt a hibát, - helyesbítek - ugyanazt a hibát, annak oka van, hogy valamit nem vett észre vagy nem csinált valami jól. De ha nyitott szemmel látja az ember, észre veszi a körülötte környezetében a jelet ami neki szánták és hamar kinyílik a szeme a hibáival együtt mit tett.

Nos, vajon én is kinyitottam már a szemem ahelyett itt gubbasztok a kis babzsáknál az ablak előtt? Nem. Mivel még most sem változott azóta mióta elrabolt Harry és orálisan megerőszakolt. Immáron egy hónap telt el, telefonomnak lába nőtt, akarom mondani nincs meg, de végül Liam elszólta magát, hogy még mielőtt ide hozott volna Harry szépen egy mozdulattal ketté törte a sim-kártyát és kidobta menet közbe az ablakon. Se telefon, se internet, de még Tv se. Vajon Scott keres engem, annak érdekében, hogy fontos vagyok neki? Lehet azóta is keres a volt rendőreivel de egy halovány nyomra se bukkantak. Ha tehetném már jelezném, hogy itt vagyok az erdő legeldugottabb részén ahol én sem ismerem ezt a környéket.

Liam az a fajta ember aki képes olyan érzetet kelteni az emberben mint aki biztonságban lenne. Együtt érző, barátságos és korához illően intelligens egybe apáskodó. De vajon ez csak a látszat? Nem hinném, mivel Liam úgy kezel mintha egy törékeny porcelán baba lennék, úgy szint Louis is.

Louis azóta nem is láttam de még hírét sem mióta megkérdeztem mi lett a testvérével illetve miért hasonlítok rá. Nos igen, nem szabadott volna tapintatlan lennem elvégre ő vigyázott rám és biztatott. De vajon most is? Kétlem.

Eme elkalandozott tevékenységemet hangos kopogás zavart meg. Hátra néztem addigra az ajtó nyitódott. Óvatos léptekkel beljebb jött de először a lábát dugta be a szoba küszöbén. Majd lassan felvette önmagát. Niall.

- Zavarok? - kérdezte attól tartva, leordibálom a fejét.

Miért is fél? A válasz egyszerű. Teljesen magamba fordultam, nem vagyok önmagam és szinte mindenkit eltaszítok aki közelebb akar férkőzni. Emlékeztek, hogy miért akarok Scott-al elmenekülni? Ezért. Ha sokáig be vagyok zárva négy fal közt, megbolondul az elmém és képes vagyok törni-zúzni. Még akaratom ellenére is. Hangulat ingadozásom miatt Liam-et sikerült magamtól eltaszítanom, de Niall?! Jó kérdés...

- Nem zavarsz, gyere nyugodtan. - kamu mosolyt erőltettem hát ha megkönnyebülve veszi az adást. Így is lett, csak várjon még vele.

- Arra gondoltam, hogy itt az épület körül sétálhatnánk. Mit szólsz az ötlethez? - kérdezte egy kis erőltetett mosollyal az arcán.

Erre a kérdésére csak szúrós tekintettel néztem rá. Még csak most kérnek meg rá, hogy sétáljak a környék körül? Ez aztán szép, teljesen úgy érzem magam mint aki számkivetett lennék és most engednek csak ki a szabadba egy kicsit. Niall tekintetem miatt nagy szemekkel nézett rám majd szó szerint lehetett hallani, hogy nagyot nyel, majd el néz más merre.