Csak lenne még idő: Yuri on ice fanfiction

1. fejezet: Idilli percek Azelőtt

Elgondolkoztam már azon, hogy milyen lenne, ha nem korcsolyások lennénk, hanem egy középkori világban élnénk. Akkor biztos, hogy én egy herceg lennék. Aki mindennel kedveskedik szerelmének, felmászik hozzá a vár tornyába is, de a hercegnő csak bárgyúan kiröhögi és elutasítja. Ám, ha itt élnénk, Victor lenne a király, akivé mindenki akar válni. Ebben az esetben és a herceg lennék, akit felkarolt a király, befogadott maga mellé, cserébe bizonyítanom kellett. Nem hoztam szégyent a nevére, így tovább pátyolgat és szeret engem. Mert én szeretem Victort és ő is engem. Mi nemcsak király és herceg vagyunk.

Mi király és hercegnő vagyunk.

×××

- YUUURII! - hallottam lentről Victor hangját. Álmomat befejezve nyitottam ki szemeim, a telefonom után nyúltam és megnéztem az időt. Mindig ezt teszem meg elsőnek, hogy tudjam, mennyi időm van még szunyálni. Ám a szokásos hajnali nemtommennyi helyett fél nyolcat láttam.

- Francba! - sziszegtem. Villámsebességgel kipattantam az ágyamból és szinte rekord sebesség alatt átöltöztem. Nem akartam elkésni az első edzővel történő megbeszélésünkről. Yakov leszedné a fejem.

Ahogy letrappoltam a lépcsőn láttam, ahogy Victor valamiben nagyban ügyködik. Valószínűleg rántottát csinál. MÉG JÓ HOGY! Hiszen semmit nem tud főzni!

- Ne... segítsek? - kérdeztem kicsit álmosan és félénken.

- Hogy segíts? Naná! Azt hittem, menni fog, miután egyszer megnéztem, hogyan csinálod. De NEM! - az utolsó szót már egy kicsit hangosabban mondta. Szegénynek jó nagy kudarc lehet az, hogy nem tud főzni.

- Na, nincs baj, megmentem a menthetőt!

Látva, mit művelt Victor a konyhában, akaratlanul is elmosolyodtam. Az egyszerű rántottát képes volt odaégetni, mindenhol tojásfehérje foltok voltak és szétszórva a só. Végre valami, amiben a hatalmas Victor Nikiforov sem tökéletes! Ennek tudatában fogtam és leszedtem a serpenyőt a tűzről és kidobtam a tartalmát. A mögöttem álló férfi pedig csüggedten nézte végig a folyamatot. Ennyit a menthetőről. Csináltam inkább még egy adaggal.

A jégpálya nem volt messze tőlünk, így gyalog is simán elsétáltunk. Szentpéterváron azért elég hideg van, mégsem fáztam, mert hála Victor nagy oroszidőjárásismeret szuper képességének vettünk egy olyan kabátot, aminek kiszedhető a bélése is külön pulóver tud lenni. Így az Antarktiszi fagyban és a "hűtőszekrényben hidegebb van" időben is tökéletes volt. Amikor megérkeztünk a kibérelt pályára, az öltözők felé vettük az irányt és lepakoltunk a szekrényeinkbe. Felvettem edzőfelszerelésem és felhúztam korcsolyámat, ezután meg kisétáltam a pálya szélére. Victor mellettem állt és engem figyelt. Kíváncsi voltam, mennyi ideig bámul engem, így nem szólaltam meg, míg a másik nem tette.

- Örülsz, Yuri? - kérdezte halkan. Én erre homlokomat vállának nyomtam és teljes szívemből elmosolyodtam.

- Igen!

Pár perc múlva már a jégen voltunk mindannyian: én, Victor, Yurio, Georgie és még sokan mások Yakov csapatából. Az edző a pálya szélén volt és onnan várta, hogy mind rá figyeljünk. Miután ez megtörtént, mély hangján megszólalt.

- A szezon kezdetéig ki kell választanunk azokat a versenyeket, amikre jelentkezni szeretnétek, illetve meg kell koreografálnunk a programjaitokat is. Kezdjük is! Victor? - a mellettem álló orosz elgondolkozott néhány másodpercig, majd felelt.

- A Grand Prixre mindenképp jelentkeznék, páros kategóriában, Yurival. - mondta magabiztosan.

- Egyéni? - kérdezte Yakov nem túl boldogan. Sejtettem, hogy nem fog örülni annak, hogy Victor nem megy egyénire.

- Nem! - felelt rá azonnal Victor. Én meg egyre jobban éreztem, hogy legszívesebben elolvadnék és eggyé válnék a jéggel.

- Jól van! - legyintett rá végül az edző. Kíváncsi voltam, ki örül, vagy nem örül annak, hogy nem lesz vetélytársuk Victor. Egyedül csak Yurio arcán véltem valami diadalittas mosolyt felfedezni.

Victor a pálya korlátjának támaszkodva vitatta meg velem a koreográfiát. Mivel ő nagyon szép programokat csinál, ráadásul tavaly nekem készítette a rövid illetve szabad programot. Egyesével bemutatta nekem a különböző elemeket, amiket én imádtam. Egyszerűen leírhatatlan érzés volt, amikor kezeivel végigsimított karjaimon és éreztem bőre puhaságát. Egyetlen egy rész volt az, ami engem nem fogott meg annyira. Nem tudtam beleélni magam rendesen, valahogy túl drámai volt.

- Victor! - szóltam a sok gyakorlástól fáradtan hozzá - A felemelés után, tudod, az a fura mozdulat...

- Az, amikor szinte ellöksz magadtól? Mi a baj vele? - kérdezte értetlenül.

- Szerintem túl... drámai. - válaszoltam.

- De az a mozdulat azt jelzi, hogy téged nem kaphat meg senki könnyen, még én sem! Pedig az első utazásomkor Japánba még flörtöltem is veled! És így is kellett egy jó kis idő! - magyarázta nagy beleéléssel.

- A banketten részeg voltam, Victor! Nem is emlékeztem, tudod! - mondtam kicsit elpirulva. Visszaemlékezve, amikor berohantam hozzá az Onsenbe és  segg pucéran állt előttem és kijelentette, márpedig az edzőm lesz, akaratlanul is belebizseregtem. Milyen régen volt!

- Legyen! - adta meg magát végül Victor - De csak a te kedvedért. Ahelyett lesz mondjuk az, hogy végigsimítok az oldaladon, rendben. Az pont a kedvedre való!

Az utolsó mondatánál megtorpantam.

- Kedvemre? - kérdeztem lesokkolódva.

- Hát nem szereted, ahogyan megérintelek? Otthon mindig kéred, hogy simítsak végig az alkarodon, mert az olyan jó! - válaszolt olyan hangosan, hogy majdnem mindenki hallja a pályán. Én mer pironkodva álltam és dadogva próbáltam leállítani az áradozó Victort.

×××

Hiába dolgozta ki a belát Victor, én nem voltam annyira fáradt. Otthon ledőltem a kanapéra, míg Victor a konyhába ment. Már majdnem dél volt, így tudatlanul is, de oda ment először. Én meg vártam már, hogy mikor veszi észre, hogy a hűtőben egy falat kaja sincsen. Ehelyett viszont Victor valami fagyasztott zacskós kaját vett elő és azt tette főzni fel. Na, ezt legalább tudja!

Elővettem a mobilom és felnéztem a közösségi oldalamra. Egy értesítés várt, Phichittől. Kíváncsian böktem rá, majd megláttam egy képet, amin csak egy felirat volt, alatta meg megjelölt a barátom. Még privát üzenetként Phichit hozzáfűzte: Kamu vagy nem kamu, ez itt a kérdés. És elolvastam a feliratot, amit egy álnévvel szereplő, valószínűleg lány rakott ki.

Ninamacska:

Ha lehetne rá mód, életem utolsó időszakát két korcsolyás példaképemmel, Victor Nikiforovval és Katsuki Yurival tölteném.

Élete utolsó időszakát? Azaz haldoklik? Bár tudtam, lehet ez kamu, mégis rákerestem a profiljára a lánynak. Nem volt kint képe, csak ez az egy. Illetve profilja is egy rajzolt macska volt. Nagyon ál profil szaga volt az egésznek, mégis felálltam és megmutattam Victornak. Az ezüsthajú pedig hümmögött párat, majd visszafordult munkájához.

- Ha ráírnál is és megadná a címét... - kezdett mondandójába - Honnan tudnád, hogy nem hamis és ha létezik a cím, honnan tudnád, hogy biztosan haldoklik-e? Sokan szeretnének mindent, de ez így nem megoldás. Hagyjad a francba!

Bár megfogattam tanácsát és nem írtam vissza a lánynak, azért bejelöltem a profilját. A mobilt a zsebembe csúsztatva végül a kaját készítő Victor mögé álltam és átöleltem derekát.