Csak lenne még idő: Yuri on ice fanfiction

5. fejezet: Lánchíd és Pesterzsébet

Azért is utaztunk Budapestre, hogy egy nagyon kicsi időre megszabaduljunk a korcsolyázástól. Erre a másik oka az ideutazásunknak megkérte, hogy másnap menjünk Pesterzsébetre a jégcsarnokba. Nem azt mondom, hogy nem örültem, csak másra számítottam. De hagytam az egészet, örültem, hogy még látni akart minket Nina. Amiket és amilyen sebességben kérdeztem, örülhetek, hogy akkor nem a sunyiba küldött el minket.

Este gondoltuk, meglátogatjuk a várost. Itt Magyarországon még este is olyan meleg volt, hogy egy szál pólóban és térdnadrágban megvoltunk. A forgalmas utcákon sétálva végül elértünk a Dunához. Végignézve a folyón, a hidak sűrűn egymás után sorakoztak, mindegyik egy kicsit más volt. De mindegyik közül egy volt a legszebb, aminek még este világítása is volt.

A Lánchíd.

- Nem megyünk fel arra a hídra, Victor? - kérdeztem a mellettem sétáló páromat.

- Felmehetünk, miért ne tennénk? - mosolygott rám.

Elérve a hidat két oroszlánszobor őrizte a bejáratát. Én szinte vigyorogva előkaptam a telefonomat és készültem lefotózni az oroszlánt, amikor Victor értetlenül nézett rám.

- Miért fotózod le a szobrot? - kérdezte felvont szemöldökkel.

- Yurionak. - válaszoltam egy szóval, mire Victor számára minden érthetővé vált. Sőt, még egy lapáttal is rátett!

- Miért nem csinálunk ketten szelfit és küldjük el csak Yurionak? - vigyorgott gonoszul. Én meg már egy kicsit feszengve álltam a szobor mellett.

- Nem hinném, hogy nagyon örülne neki. - mondtam halkan, mire Victor szinte felkiáltott.

- Akkor ne örüljön!

Elvéve tőlem a telefont benyomta a kamerát és mellettem, engem átkarolva vigyorgott a képernyőn. Én meg összeszedtem valami vállalható mosolyt, aztán belemeredtem a kamerába. A kép elkészülte után Victor véletlenül automatikusan is arra ment, hogy rakja ki nyilvánosan. Hála a GPS tudományának még a helyszín is meg lett jelölve a képen.

- Azt a... - fogta a fejét Victor.

- Ez tényleg ki ment a nyilvánosság elé? - néztem rá kicsit megijedve.

- Jaja! És már most 200-an lájkolták! Azt meg hogy? - meredt az ezüsthajú barátom a képernyőre csillogó szemekkel.

- Fanok, Victor, fanok. - paskoltam meg a vállát együttérzően.

Ezután már tényleg megindultunk a Lánchíd felé. A kilátás gyönyörű volt a Dunára, főleg a középső részén, a két kapu között. Victor a távolba meredve könyökölt a korlátra, én mellette álltam és néztem a hajókat.

- Hát nem romantikus? - szólalt meg hirtelen Victor.

- De az. Bár nem tengerpart, csak egy folyó, de egészen tűrhető. - válaszoltam halkan. Még mindig feszengek mellette és zakatol a szívem, ha rágondolok. Ha elkap a hév, nekem sem probléma, de ilyenkor!

- Még mindig félsz? - fogta meg az államat lágy ujjaival a férfi - Nem kell aggódnod. Itt vagyok melletted!

Nem válaszoltam. Egyszerűen nem volt mit, csak meredtem Victor óceán kék szemeibe, ahogyan azokkal engem fürkészett. Kezével feljebb csúszott és tenyerébe fogta arcomat. Erre elpirultam és hozzá bújtam, mint egy macska, miközben az ezüsthajú másik kezével is közrefogta államat. Mivel magasabb volt nálam, lábujjhegyre emelkedtem és ő kicsit lehajolt. Kezeimet nyaka köré fontam és magamhoz húztam. Ajkunk végül összeért és egybeforrt. Victor kezei arcomról derekamra csúsztak le és úgy ölelt magához. Csak csókolóztunk egy hídon, úgy érezve, nincsen baj.

Pedig mekkorát tévedtem!

Másnap Maccachin társaságában megindultunk a jégcsarnok felé. Még szerencse, hogy Nina küldött térképet, mert elég problémás volt az odajutás. Viszont utolsó pillanatban, három óra tíz percre betoppantunk az öltözőkhöz. Mivel nem gondoltuk, hogy kellenének korcsolyák, nem hoztunk, így bérelnünk kellett két pár eléggé olcsó korcsolyát. Na nem baj, jobb a semminél! Átöltözés után beléptünk a csarnokba. A jégen egy ezüstös hajú lány siklott fel-alá, más nem volt az épületben. Ez felfoghatatlan, hiszen Nina nem volt sem az öltözőknél és úgy tűnik itt sincs! Tanácstalanul szólította meg Victor a lányt a jégen angolul.

- Excuse me! - kiáltott a jég felé. Erre a lány felénk fordult, így fel tudtuk ismerni. Nina már japánul mosolygott ránk és siklott hozzánk.

- Azt hittem, megfelelő a japán. Amúgy sziasztok! - mondta vidám hangon.

- Bocsi, nem ismertünk fel! - magyarázkodtam.

- Nem-nem, semmi gond! - rázta meg a fejét vidáman - A paróka teszi, tudom. A kezelésektől kihullott a hajam, így a nagymamámmal vettünk egy igazi hajból készült parókát.

Majd körbefordulva mutatta meg élethű parókáját. Majdnem a derekáig ért Ninának és ugyanolyan színű volt, mint Victor hajának. Ami fura volt, hiszen itt Magyarországon nincs ilyen hajszín.

- Hol vetted? - kérdezte meg hirtelen Victor.

Egy pillanatra lefagyott Nina, de hamar visszatért az életbe és értetlenül válaszolt.

- Oroszországban, talán Szentpéterváron. A szülinapomon hazamentünk.

Victor arca elkomorult és gondolkodni kezdett. Én addig levettem az élvédőt és felálltam a jégre, majd tettem pár megszokott bemelegítő kört. Mire befejeztem, Victor is már a jégen állt és a palánknak támaszkodott. Nem tudtam, min gondolkodott így, de olyannyira belemélyedt, hogy meg sem mozdult jóformán. Ninával kíváncsian siklottunk hozzá, hátha hajlandó elmondani, mi baja van.

- Victor! - szólítottam meg - Nem melegítesz be?

Hirtelen felkapta fejét, majd egy kis idő után bólintott. Elkezdett siklani a jégen, de valami olyan erőtlen beleadással, mintha csak testben lenne itt. Ilyet még nem láttam tőle soha, úgyhogy aggódóan odasiklottam hozzá. Nina messziről figyelt minket, miközben elővette kulacsát és beleivott.

- Mi a baj? - szóltam Victorhoz - Furán viselkedsz...

- Semmi bajom! Tényleg! - magyarázkodott - Csak elgondolkodtam.

- Min? - néztem rá kíváncsi szemekkel.

- Amikor levágattam a hosszú hajamat, nemcsak stílusváltásként tettem. Volt egy alapítvány, ami igazi hajakból készít rákos embereknek parókát. Oda adományoztam a levágott hajamat.

- És?

- Ugyanolyan színű a paróka színe, mint az én hajamnak. Plusz Oroszországban vette - tartott egy kis nem annyira feszült hatásszünetet, majd folytatta - Szerintem ez az én hajam.

Volt valami ebben. Véletlenek pedig állítólag nincsenek, úgyhogy lehet, a sors akarta így. De eltereltem a gondolataimat és azon ügyködtem, hogy Victort valahogy visszahozzam a normális emberek közé.

- Nem mutatjuk meg Ninának a koreográfiát? - kérdeztem.

- Mért ne? - mosolygott rám Victor, azzal mindketten Ninához csúsztunk.

Ninának szerencsére volt hordozható kihangosítója és hála a blútúsznak le tudtuk játszani a zenét. A lány a pálya széléről figyelt minket, néha szája elé helyezve a kezét. Teljes beleadással próbáltam elkorcsolyázni Victorral a programot, aki erre bevetve legjobb énjét szintén hozzáadta saját részét az előadáshoz. A végén a mozgástól kipirulva, kicsit megizzadtan érkeztünk Ninához.

- Milyen volt? - mosolygott Victor a lányra, miközben homlokát törölte.

- Gyönyörű!

Halihóóó! Utólag ezt hagy jegyezzem meg, hogy kész kínszenvedés volt ezt a részt megírni. Nem, nem utáltam meg a Yoit (mit képzeltek rólam?), csak a wattpad azt mondta nekem, fák jú, és nem volt hajlandó menteni. Mert állítólag valami probléma volt, meg csekkolnom kell a netemet. Ami meg valami csoda folytán volt. Szóval állandóan elveszett az előző mentés, szívás volt az egész. DE itt van, és egyéteeek!

Nya voltam! Gane~